Légkondicionálókkal foglalkozott egy amerikai cég kizárólagos képviselőjeként. Parma és Modena között félúton, Reggio Emiliában élt – egy háromszintes házban, amelyet soha nem zárt be –, abban a körzetben, amelyet akkoriban az észak-itáliai Vörös Övezetnek neveztek. Mirko kommunista volt. Hogy tagja volt-e a pártnak, nem tudom, hogy erős anyagi támogatója volt, azt ő maga mondta. Nyár volt, még négy hónap John Lennon meggyilkolásáig. A Magyar Szocialista Munkáspárt épp túl volt XI. kongresszusán. A Szovjetunióban eltespedt Leonyid Brezsnyev „pangó” korszaka – éreztük, megfogalmazni még nem tudtuk –, két év volt a főtitkár haláláig. Fél szemmel néztük a moszkvai bojkottolimpiát: hét hónappal voltunk túl az afganisztáni bevonuláson, amelynek halottai és túlélői máig ki nem tárgyalt mélységben járultak hozzá a „gerontokrácia”, a kiöregedett pártapparátus bukásához, mígnem Konsztantyin Csernyenko és Jurij Andropov átmeneti uralma után az ősöreg Andrej Gromiko egykori külügyminiszter segítségével a Mihail Gorbacsov-féle új generáció hatalomra nem került. Valami már visszavonhatatlanul fellazult. Lengyelországban a Szolidaritás készült megalakulni, s dúlt a kiátkozás, a szellemi háború a moszkvai marxizmus–leninizmus és az eurokommunizmus között, amely alternatívaként mutatkozott a bolsevikutódok merev agyával szemben.

Zűrös idők voltak, ha vannak egyáltalán nem zűrösek. Még csak két éve volt, hogy az ultrabaloldali olasz Vörös Brigádok meggyilkolták Aldo Moro kereszténydemokrata politikust, aki megértette Enrico Berlinguer olasz kommunista vezető 1972-es gondolatát, a Compromessostoricót, a történelmi kompromisszumot, és szakítva a II. világháború utáni politikai hagyománnyal, épp be akarta vonni kormányába Olaszország legerősebb pártját. Ez a párt messzire kalandozott a moszkvai ideológiától. Berlinguer és Santiago Carrillo, a spanyol kommunista vezető az eurokommunizmusban nagyon is megértette egymást és a modus vivendi feltételét, hogy fel kell hagyniuk a hagyományos osztályharccal, a forradalom lenini értelmezésével, a proletárdiktatúra céljával, el kell fogadni a többpártrendszert, s olyan liberális értékekért is küzdeni kell, mint a sajtó- és véleményszabadság. Mindez minden bolsevik típusú párt szemében árulás volt.

Az „árulók” értették és megértették, hogy Karl Marx kapitalizmuskritikája minden értelmét elveszti, ha Marxot saját maga dogmatistájává züllesztik, ha feladják a kétkedés és a kérdezés jogát, ha a valóságról nem vesznek tudomást. S mivel mindezt érthették, kommunista létükre megérthették a legrégebbi baloldali párt, a német szociáldemokraták 1959-es Bad Godesberg-i programját is. A német szocdem-baloldal akkor szakított Marx osztályharcszemléletével, elvetve a forradalmat, a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok antagonisztikus ellentétének örök érvényét. Helyette valamenynyi osztály és réteg demokratikus együttműködésén alapuló reformot hirdetett. Az igazságos társadalomért.

Nem brosúrákon nőttem fel, ám hogy mégis mennyire nem értettem meg akkor szinte semmit ebből az egészből, az mutatja, milyen mérhetetlen megdöbbenéssel néztem Mirkóra. Kapitalista kommunista –ilyen nincs! Pedig volt.

A szovjet minta nyomán funkcionáló „létező szocializmus” – így az MSZMP – társadalomképe egyszerű volt: munkásosztály, a vele szövetséges parasztság és a haladó értelmiség. E kategóriák a párthatározatokban alkalmazhatóak is voltak, s arra mindenképpen megfeleltek, hogy a pártvezetés egyetlen, kétségbe nem vonható célkritériuma csokorban tartsa őket: „a magyar nép a szocializmust építi”. A gyakorlatban viszont semmire sem voltak jók, nem utolsósorban azért sem, mert a hetvenes évek végére szétesett valamennyi osztály-réteg. A délelőtti bérmunkás estére kisvállalkozó, gmk-tag volt, a délelőtti szövetkezeti paraszt estére háztájit vagy melléküzemágat művelt, piacon árult, a támogatott értelmiség ritkán nézett tükörbe, a tiltott-tűrt, ha nem retirált valamennyire, perifériára szorult. Az értelmesebbje a társadalomfelosztás használhatatlan „szentháromságát” félretolva a margóról próbálta megérteni, hol is él.

Tettamanti Béla rajza

A „létező szocializmus” saját csapdájában vergődött. A piacot mint az áruk általános értékmérőjét képtelen volt mással helyettesíteni. Az „egy kicsit mindenkinek mindig legyen jobb” kádári céljához „be kellett engedni” a piacot. Eljött a külföldi hitelek kora, életben tartva a bolsevik szerkezetet, a Magyarországon – ekkor már puha – diktatórikus hatalmat. Csak semmi zajongás! A ki nem mondott közmegegyezés értelmében pedig a Milovan Gyilaszféle új osztály tribünök magasában lebegő államának árnyékában mindenki élhette az életét a maga trükkjei szerint. Amit a nagy többség meg is tett, talán még hálás is volt érte, hogy békén hagyják, aztán a „hivatásos forradalmárok” csodálkoztak: bárhogy kapacitálják is az embereket a „hétköznapi forradalmiságra”, nem hajlandók rá.

Mirko, a létező, autonóm kommunista tőkés nem fért bele ebbe a sémába. Mint ahogyan magyar géemkás-háztájis társa is kitüremkedett belőle. A reformerek teremtményei a bolsevik gondolat emészthetetlenjei voltak.

A „szentháromság” a bolsevik gondolatkaloda legsajátabb sajátja. Képtelen egységes egészként, mozgásában látni és elgondolni a társadalmat. Képtelen felfogni, hogy az inkább organizmus, semmint mechanizmus. Munkásosztályt lát, de nem látja a munkást. Parasztságot, de nem a parasztot. És: a szegény mögött nem látja a szegénységet, a gazdag mögött a gazdagságot. Legfőképpen pedig mindezek viszonyrendszerét. A bolsevik preferál. Bármennyire is konszolidált, már-már polgári formát ölt, nem tud szabadulni attól, hogy előnyben kell részesítenie egy bizonyos osztályt, réteget, csoportot, embert. A munkásosztályt, a dolgozó parasztságot, a „haladó” értelmiséget. Nem kell feltétlenül eredendő gonoszságot sejteni ebben. A bolsevizmus megfejtését éppenséggel az nehezíti leginkább, hogy mögötte állhat ugyan hideg politikai számítás, de többnyire az a tisztességes meggyőződés húzódik, hogy igazságosabbá lehet és kell tenni a társadalmat. A görög-római-zsidó-keresztény kultúrkör hagyománya ez. Ha messianizmus vezeti, mögötte ott lapul a kálvinista predesztináció, hogy az igazság (és nem az igazságosság) megértésére és megteremtésére egyedül ő és csakis az ő módszere alkalmas, amit bármi áron keresztül kell vinnie. Véres ez az elhivatottság, mert valakit támogatni csak valakinek a rovására lehet. Ha az egyiket felemeljük, elejtjük a másikat. A tőkést. A kulákot. A bankárt. A gazdagot. A másként gondolkodót.

A preferálás ideológiája osztogatást terem (amit talán nem véletlenül egyetlen betű választ el a fosztogatástól). Azt a gyakorlatot, amely manapság (is) kulcsvádpont a baloldali-liberális hatalomgyakorlás ellen. Szaggatja a baloldal önmagát is rendesen. Pedig a magyar politikai elit általában nem tud szabadulni a preferálásosztogatás bolsevik gondolatától. (Mintha a Fidesz törekvése, hogy a középosztályt szavazóbázissá hizlalja, nem e tőről fakadna!) Amit erősen támogat az, ahogyan a közösség az államára mint jótevő gondoskodóra tekint, még ha ennek ára a polgári szuverenitás több-kevesebb mértékű feladása is.

Az osztogatást persze a megszorítás követi. Ciklikusan váltakozó fél lábon ugrálás ez, ami közben nem alakul ki, mert nem tud megfogalmazódni a munkamegosztásban elfoglalt hely valódi társadalmi értéke. És amiben halálosan el tud fáradni az egész békétlenné vált, szomszédra irigy társadalomlakó. Annak ellenére, hogy „amúgy” igazságosan kapnak több pénzt, juttatást bizonyos rétegek (bányászok, vasutasok, nővérek, tanítók, tanárok, orvosok stb.). Még fárasztóbb a váltakozó féllábasság, ha közben a nemzet által megtermelt jövedelem folyvást leértékelődik, ha a globális piacnak nem kell, amit a magyar gyárt, legyen az kórházi kacsa, orvos vagy vízvezeték-szerelő. Ha közben az olajár..., a gazdasági-pénzügyi válság..., a globalizmus..., a nemzetközi tőke...

A magyar jobboldal most bicepszét feszegetve élvezi a hatalmat, a baloldal egyetlen pártja meg éppen megtapasztalja a halálos fáradtságot. A vezetők többsége még forgolódva keresi saját szavazóit, hol a bérből és fizetésből élők, hol a kis- és középvállalkozók között fellelve őket. Azt már megértették, hogy általában munkásosztályra, dolgozó parasztságra, „haladó” – bocsánat: holdudvar – értelmiségre vagy „a” nyugdíjasokra apellálni hasztalan. Annak keresgélése, hogy konkrétan kit nyerhetnének meg ígéretekkel, csak azt jelzi: képtelenek megérteni saját társadalmukat. Amely a Kádár-rendszer sajátos bolsevizmusának örökségével belecsöppent az európai felemás tömegdemokráciák világába, ahol elmosódnak az osztályhatárok, amelynek gondolkodását a tömegmédia alakítja, ahol ugyan erősödik a nacionalizmus, de ahol lassan elkopik a politikai nemzetállam történelmi értelme, szerepe.

A sokáig kiátkozott, de a hetvenes–nyolcvanas években virulens vállalkozói kiskapusok számára ez a közeg nem teljesen idegen. De: nem nőttek bele a modern kapitalizmusba, nem lettek, mert nem lehettek valódi vállalkozók, mint ahogyan az ország nagy része is csak kényszervállalkozó lett. A légkör barátságtalanságából mind nagyobb számban a primitív nacionalizmus jelszavaiba menekülnek, vagy az állam gyámolítottjának tekintik továbbra is magukat. A személyes gazdasági-politikai autonómia kialakítása ködbe vész egy olyan országban, ahol a nép ritkán szólal meg, de ahol a nép nevében mind gyakrabban kiabálnak, ahol a nagy puha többség e rikácsoló kemény és elszánt kisebbség befolyása alá kerülhet. Ahol a populista demokrácia, a puha jobboldali kádári diktatúra immár reális opció.

De valóban: ha a tőke tömegtársadalma enynyire oldószere a társadalmi osztályoknak, rétegeknek, ha ennyire széttördeli őket, van-e értelme a politikai képviselet hagyományos bal- és jobboldali felosztásának? Lehet-e például specifikusan bal- vagy jobboldali-konzervatív választ adni a tömegdemokráciában aszalódó polgár kérdéseire, amely polgár örömmel veti magát a primitív szélsőjobb ölelő karjaiba.

Mindenesetre a Fidesz – vagy inkább Orbán Viktor és szellemi köre – az MSZP-nél gyorsabban és mélyebben megértette a kihívást. Szívós, sok szempontból hallatlan erőszakos taktikája – XXI. századi hálózatépítése, politikai ellenfeleinek kommunikációs ledarálása, semmitmondó, sokszor értelmetlen jelszavainakmantrázása, amelyek lekopírozásával a baloldal végleg csődbe juttatná magát –, s végül a hatalom megragadása igazolja ezt. Ám az is látszik: a hatalom gyakorlásához mindez kevés. Próbálják ugyan valamiféle szellemi egységbe terelni az 1998-as „szűk” polgár helyébe lépő tágabb „az embert”, a „nemzeti együttműködést”, de a kohéziókeresés egyelőre inkább komédiába fullad. Még a baloldalt zsigerből utáló Fidesz-szavazó sem adja fel könnyen teljes autonómiáját. Ennyit azért elértek a „kádári kiegyezés” és a demokrácia évtizedei.

A Fidesz szellemi tétovasága nem menti fel, sőt kényszerhelyzetbe hozhatja a baloldalt, hogy megtalálja saját érvényes mondandóját. S nem lehet vigasz, hogy Európában a pártok hasonló csapdában vannak, hogy programjaik általánosságokban merülnek ki, és lassan csak abban különböztethető meg bal és jobb, hogy az előbbi inkább kiáll a szociális ígéretek mellett, még ha kormányon képtelen is teljesíteni őket.

Az állampolgár tanácstalan: családi hagyomány szerint szavaz, a PR nyomására választ rokonszenves arcot, proteszt szavazatot ad le, jöjjön bárki, csak „ez” ne maradjon, mert megunja, tehetetlennek, korruptnak tartja a hatalmat éppen gyakorlót. Négy (nyolc) év múlva meg fordítva. És ha már pokolba kívánja az egész parlamentarizmust, akkor elkerüli a választóurnát. Ez az unalom és közundor pedig a populista demokrácia keltetője.

Megoldásként a Fidesz mindenkihez, általában és közvetlenül a választókhoz beszél. Szerencséjére a bal–lib hatalom iránti bizalmatlanság oly nagy volt, hogy konkrét programot sem kellett hirdetnie, ami viszont a hatalmát elbizonytalanítja. Nem tudhatja, mikor, milyen döntésével megy túl azon vagy marad el attól, amit a választói elviselnek vagy éppen elvárnak tőle. A másik oldal jelzőit ismerjük: „bámulatos sebességgel undorították el saját választóikat, és most, ellenzékben sem tudják meghatározni, kik a választóik és kiket szeretnének megnyerni, képtelenek a választók nyelvén beszélni”. Sikeres lehet-e a baloldal, ha ő is elkezd általában beszélni, mindenkinek, mindent megígérni? Ha e tömegtársadalomban képtelenség hatalomra jutni és főként a hatalmat sikeresen gyakorolni egyetlen vagy néhány felfoszlott osztály-réteg szavazatával, akkor ki kell- (lehet)-e mondani, hogy általában mindazok pártja vagyok, akik rám szavaznak, tekintet nélkül arra, milyen a társadalmi státuszuk. Elgondolhat-e a baloldal olyan csak rá jellemző programot, amely el is tudja hitetni magáról, érdemes mellé állni? És: mitől lenne ez éppen ilyen?

Bármilyen színezetű párt van is hatalmon, akad néhány tény, amellyel szembe kell néznie. Mindenekelőtt azzal, hogy az ország egy olyan Európa része, amely ma a világban hanyatló övezet. Egy olyan közösség része, amely egyre kevésbé alkalmas a versenyképes tömegtermelésre, ahonnan a tőke a világ olcsóbb tájaira emigrál (Magyarországról úgy, hogy meg sem melegedett igazán) üres zsebbel magára hagyva az európai civilizáció vívmányát, a megsebzett jóléti államot, amelytől viszont az öregedő lakosság továbbra is magas színvonalú közösségi szolgáltatást – nyugdíjat, munkanélküli-segélyt, egészségügyi ellátást, tömegközlekedést – nem kér – követel. Egy olyan térségben, amely mind nehezebben termeli ki saját létfeltételeit, s amelyet erős szociális nyugtalanság fenyeget. Ezek azok az ernyőgondok, amelyek nemcsak Magyarország, hanem egész európai közössége fölött feszülnek.

Ám ha Európa – az unió vezetői szerint is – hanyatlik, miért akarnánk ennek a hanyatlásnak részesei lenni?

Meg lehet próbálni persze kivonulni a világból, és magyaros virtussal eljátszani a független, nyakas közép-európai hatalmat – nem tanulva a történelemből szembeszállni a világgal, mint Hugo Chávez teszi Latin-Amerikában –, csak a sikerhez mérhetetlen saját erőforrás kellene. Ami nincs. Jövője tehát Magyarországnak csakis egy virágzó európai közösségben lehet, minden olyan elképzelés, amely e kereteken kívülre vinné vissza az országot, vissza is taszítaná a középkorba. Életképes jövője Európának pedig csakis a politikai-gazdasági egységben működő unióban van, amely levetve a politikai nemzetállamok béklyóit, kiharcolja helyét a világméretű munkamegosztásban, megtalálja az összhangot a virulens ázsiai tömegtermeléssel, mert felismeri: részvétele négymilliárd ember életének megváltoztatásában saját létszükséglete is. Ezt csak akkor érheti el, ha a minőséget helyezi gondolkodása középpontjába.

A bolsevik kalodától megszabadult baloldal itt találhatja meg önazonosságát. Azzal, hogy egyetlen organizmusként tekint Európa sajátos, összetett, de történelmileg szervesen összetartozó gazdaságaira-társadalmaira, arra a képre, amelyet önmagáról alkot, és amelyből sajnálatosan az európaiság mint közös identitás szinte még teljesen hiányzik. Ebben az európai organizmusban kellene harmóniát teremtenie tőke és munka, állam, önkormányzatiság és egyéni szuverenitás, globalizmus és regionalitás között.

A befogadó közeg nem kedvez e szemléletnek, amely inkább hajlik a nacionalista populista demokrácia, az autoriter vezetési módszerek felé. Ezért a baloldalnak nemcsak egyszerűen kiátkoznia, hanem megértenie kell a jobb- és baloldali populizmust, amelynek primitív akcionizmusa, szellemisége bonyolult, homályos körülmények között egérútnak kínálkozik, de amely az öngyilkosság sajátos formája.

Miért nem alkalmas erre a jobboldal és a konzervativizmus? Legfőképp, mert nem a jövőből, hanem a múltból tekint a jelenre, mert nem a jövő céljainak eszméje egyesíti, hanem a múlt. Mert a konzervatív gondolkodás inkább rögzíteni szereti a kialakult erőviszonyokat, s ennek megfelelő rögzítő ideológiákat használ, nem egyenlő részvételen, hanem tekintélytisztelet szerint szerveződik, míg a baloldal bontaná a rendszereket, a helyet kereső, feltörekvő, a valóságot más szemmel megközelítő képességek, értékek érdekében, s ennek megfelelően mozgató ideológiákkal él. A jobboldal hunyorgó rokonszenvvel figyeli az antiglobalista szélsőbaloldal öngyilkos politikáját, a baloldalnak el kell fogadnia a globalizmust azzal az akarattal, hogy kezelni tudja azt. Hogy esélyt teremt, nemcsak az újraelosztásban, amellyel jövedelmeket nivellál, miközben a kiugró teljesítményt elismeri, hanem a szociális hálóval, amelyet nem kever össze az osztogatással. E szemlélet megérti, hogy csak erkölcsös citoyen eszme, hogy minden ember szabadnak, egyenlőnek és testvérnek születik, mert a valóságban ebből egyetlen szó sem igaz. Egyenlővé csakis az esély teheti, amelyet a közösségnek kell megadnia neki, minden feltétel nélkül.

Mirkót húsz éve nem láttam, csak annyit tudok, ma is Reggio Emiliában él. Talán meg kellene látogatni, ott, Parma és Modena között félúton, hogy megtudjam, milyenek ma egy egykori eurokommunista hétköznapjai Silvio Berlusconi országában.