A szakemberek eldönthetik, hogy melyik szállítmányra érdemes komolyabban figyelni. A hivatal ennek alapján kiszáll a megnevezett „első magyarországi tárolási helyre”, megvizsgálja az árut, majd zárolhat, büntethet belátása szerint. Gyanús körülmények esetén akár egy hónapon át mindennap. Az elmúlt évek botrányainak fényében az intézkedés jogosságát nehéz megkérdőjelezni: minden kormánynak joga és kötelessége megvédeni polgárait a silány vagy veszélyes élelmiszerektől. Csakhogy ennél többről van szó.

A hivatalosan másodlagos importellenőrzésnek nevezett eljárás a nemzetközi gyakorlatban a „látens piacvédelem” bevett fegyvere. Ez avatatlan kezekben hajlamos visszafelé elsülni. A mostani intézkedést indokló politikusok szerint a kormányzat kifejezetten az akadálytalan érkező uniós árukra céloz. Tény, hogy a magyar polcokon hegyekben áll a szlovák tej, a német szalámi és a francia sajt. A hivatalos sugalmazás szerint jelentős részük gagyi. Ez azonban a szaktárca ellenőrző hatóságának saját adatai szerint másként van: a szúrópróbaszerű ellenőrzések a forgalom három-öt százalékánál találtak szabálytalanságot, ám az elcsípett tételek között több volt a hazai termék, mint az uniós. A szigorúbb ellenőrzés célja tehát inkább a hazai termelés, mintsem a fogyasztók védelme. Az ilyesmit az áruk unión belüli szabad áramlásának törvényére hivatkozó külföldi konkurencia ritkán hagyja válasz nélkül.

A magyar kormány ráadásul további lépésekre is készül. „Kezdeményezzük az élelmiszer-önrendelkezés EU-szintű átgondolását és az alapélelmiszer-ellátás újraszabályozását” – olvasható az ágazati kormányprogramban, hozzátéve: e területen korlátozni kéne kissé a szabad forgalmazást. Mindez egy olyan ország kezdeményezése, amely élelmiszer-termelésének bő harmadát exportpiacokon értékesíti. Az új kormányzati politika szerint azonban „a magyar agrárgazdaság számára a legfontosabb a helyi és a hazai piac”. A kivitel ügyét egy odavetett megjegyzéssel – „nem mondunk le az exportképes tömegáruk előállításáról” – intézik el, viszont hosszasan érvelnek az „önellátás” és az „élelmiszerönrendelkezés” fontosságáról.

Adottságaink ismeretében kockázatos a deklarált és immár gyakorlati intézkedésekkel is megtámogatott befelé fordulás. Mintha a kormányzat a magyar élelmiszer-ágazatot úgy mindenestül ki akarná vonni a kétségkívül kemény, ám összességében mégis tartósan minőséget követelő nemzetközi verseny hatásai alól. Fejlődjön az ágazat persze, de csak úgy magának, a „helyi piacra”. Ez kényelmes, zárt, és összehasonlítási alap híján nem kiabál majd a minőségért. Ez az út is választható. Kérdés, hogy hová vezet.