A jelek szerint a kormánypártok úgy számolnak: létezik a médiaszektor olyan mértékű kormányzati lefedettsége, amellyel már létrehozható egy, a realitásoktól többé-kevésbé független tartalmú, mondhatni alternatív nyilvánosság. Egy olyan mesterséges valóság, amelyben a kormány szabhatja meg, hogy az IMF-tárgyalások kudarca nyomán csökkent-e a forintárfolyam, függetlenül attól, hogy a piacon mi történt, és szabadon eldöntheti, hogy Stumpf István alkotmánybíró-jelöltsége megfelel-e a jogszabályoknak. A szakmai és társadalmi (sőt gyakran a parlamenti) egyeztetéseket kikerülő törvénykezést pedig nyugodtan nevezheti mondjuk nemzeti együttműködésnek.

Ebben a másik nyilvánosságban jól megélnek az olyan mondatok, hogy „az Orbán-kormány idején nem volt korrupció” (Szabadi Béla esetére emlékszik még valaki?), meg az olyan állítások, hogy a kormány majd kivizsgálja a Gripen-szerződést (az egyetlen ember, aki mindent tud a szerződésről, éppen a kormányfő –lehet, hogy őt is megkérdezik?).

A Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót, a Duna TV-t és az MTI-t már jelenleg is a kormány, illetve a kétharmados kormánypárti többségű parlament sétáltatja rövidre fogott költségvetési kötőféken. Az intézmények vezetőit – a mai parlamenti szavazás után – a kormányfő fogja kiválasztani, a közmédiát felügyelő hatóság fölött a kormány gyakorolja majd az ellenőrzést. A legnagyobb nézettségű kereskedelmi tévék már a választások előtt átsoroltak a (borítékolt) győzteshez, egyikükben azóta komoly tulajdonosként is megjelentek a kormányhoz nagyon közel álló személyek. Kialakulóban van egy rendszer, amelyben a hírfogyasztó nehezen tévedhet olyan területre, ahol a hírek tartalmát a kormányzat nem tudja befolyásolni.

A közgondolkodás és a „közbeszéd” formálására képes professzionális tömegmédiában pillanatnyilag két napilap, néhány hetilap, egy-egy karcsú közönségű rádió- és tévécsatorna, illetve a két legnagyobb internetes híroldal jelenti a többszólamúságot. A kormánynak itt is bőven megvan a kétharmada. Ha pedig számításba vesszük, hogy az internetről, mint elsődleges forrásból csak a fiatalok és a jobb módúak tájékozódnak, el is jutunk a konklúzióig: az alternatív nyilvánosság tesztüzemben már működik is.

Aki a valóságot nem teremtő, hanem tükröző médiát szereti, azt annyival biztathatjuk: a közönség a történelmi tapasztalatok szerint villámgyorsan megtanul tájékozódni a kettős nyilvánosságban (az előző rendszerben sem kellett diploma a sorok között olvasáshoz). Talán ennél is fontosabb, hogy az újságírók (az igaziak) pont annyira utálják a pórázt és a szájkosarat, mint a közönségük a kormányzati közreműködéssel konfekcionált híreket. Végső soron pedig a valóság előbb-utóbb úgy is felülír minden csinált alternatívát.