Egy kollégám külföldi útjáról tért haza azzal a történettel, hogy az akkori kormánypárt egyik megyei erős embere sörözés közben megvallotta: nem érti, hogy egy fiatal, értelmes újságíró miként lehet kommunista. Ezt én se nagyon értettem volna, de igyekeztem megfejteni, hisz a mondat rólam szólt. A címke csak szitokszó volt, de arra feltétlenül megfelelt, hogy az „erős emberrel" és pártjával kritikus újságírókat, akármennyire igaztalanul is, de megbélyegezzék.

Teltek az évek, és hogy mennyit romlott a magyar demokrácia általános állapota, jelzi: az ennél dühösebb, gyűlölködőbb minősítésekre is legfeljebb vállvonogatással lehet felelni. Ha egy politikus – akár a legalsó szinten – belemerevedik az „aki nincs velünk, az ellenünk van” harci logikájába, azzal képtelenség értelmesen szót váltani a sajtó és az újságíró szerepéről. Mindezt inkább csak azért hoztam szóba, hogy jobban megérthessük, honnan hova jutottunk.

Az elmúlt hónapokban kerestem az egyik önkormányzati intézmény vezetőjét, akinek jól érzékelhetően majdnem kiesett a telefon a kezéből, amikor bemutatkoztam. A jelenet furcsa volt, és próbáltam úgy magyarázni, hogy mindennek nincs, nem is lehet valamilyen mögöttes jelentése. Ez a reményem hamar elpárolgott. Egy másik telefonhívás közben megtudtam, hogy a hivatali mobilon nem ajánlatos beszélni egy olyan újságíróval, amilyen én vagyok. Azt hittem, rosszul hallok.

Néhány perccel később csörgött a mobilom, az előbbi hivatalnok hívott vissza privát telefonjáról és rémülettel a hangjában közölte, hogy a céges telefonokat lehallgatják. Hiszen ez képtelenség! – válaszoltam neki döbbenten, de rájöttem, hogy már az is óriási baj, ha nincs így, de ezt hiszik az ilyen-olyan hivatalokban és intézményekben dolgozók. Igyekeztem higgadtan érvelni, és valami olyasmit mondtam, hogy nem olyan egyszerű dolog a mobiltelefonokat lehallgatni.

Ám ezzel akaratlanul is elfogadtam beszélgetőpartnerem vészjósló logikáját. Ő nem adta meg magát: a híváslistákat akkor is ellenőrizhetik – jelezte. Erre nem tudtam mit mondani, bár fogalmam sincs, hogy kik, mikor és milyen célból tennének ilyesmit.

Egy másik esetben szintén egy önkormányzati ember keresett, akinek azt javasoltam, találkozzunk az egyik helyi kávézóban. Gyorsan jött a válasz, hogy az nem lesz jó. Miért? – kérdeztem ártatlanul. Mert meglátnak. Nem szabad, hogy bennünket együtt lássanak – felelte izgatottan.

Itt tartunk. Visszazuhantunk a kis konspirációk világába, amit egy dicstelen világ végóráiban még gimnazistaként és egyetemistaként kényszerűen gyakoroltam és gyakoroltattak velünk.

Nem tudom, a történelem órái merre és hogyan forognak, csak azt tudom, hogy 2010-et írunk, húsz évvel vagyunk a rendszerváltás után. Gondjaink viszont kezdenek a régiek lenni.

A szerző újságíró