Az IMF és a kormány közötti feszülés felfedezése lehet, hogy Gyurcsány és Orbán uraknak egy közös tulajdonsága biztosan van: álmokkal, elképzelésekkel jól állnak, nem úgy a jó tervekkel, a realitások belátásának képességével. Közös felelősségük (elődeiké is), hogy az ország fizetőképességének fenntartása érdekében felvett hitelekről egyáltalán tárgyalni kell a valutaalappal. Éveken át elhitették a választókkal, hogy tovább nyújtózkodhatnak, mint ameddig a takaró ér; hogy hitelhez jutni alanyi jog, de „megfeledkeztek” arról, hogy annak ára van. Orbán Viktor arról is, hogy a hitelezőt a pénz felvételét követően sem érdemes elküldeni a sunyiba.

Mintha nem értené, hogy az biztos akar lenni abban, visszakapja a pénzét, a kamatokkal együtt. Egyikük sem tűzte zászlajára a rég ismert, de népszerűtlen parancsot: spórolás nélkül nincs gyarapodás, változások nélkül pedig fejlődés. Más alapállásból indultak, de ugyanoda jutattak: veszélybe került az ország pénzügyi stabilitása. Gyurcsány egy idő után rádöbbent a reformok és a konvergenciaprogram szükségességére, de már politikailag nem volt képes keresztülvinni azokat, míg Orbán lazábban kezelte a hiány kérdését, s a jelek szerint most is ezt tenné, ha nem gyakorolnának rá nyomást.

Ha valaki rendre többet költ a jövedelménél, s adósságspirálba kerül, egyéni problémaként kezeljük. Még akkor is, ha ez nemzeti sajátossággá válhat, mert alacsonyak a jövedelmek, kevesebben dolgoznak, mint az ideális volna; vagy azért, mert devizában vettek fel hitelt s most nehéz a törlesztés. Ilyenkor az ember jóakarója megmondja, hogy a dolgok rendbe hozhatók, ha – bármilyen fájó is – átül egy kisebb autóba, nem fűt akkora lakást, s megfog minden fillért.

Igaz, ez hiteltelen azon politikusok szájából, akik ugyanezt nagyban csinálják: ígérgetnek, többet költenek az állam bevételeinél, s a növekedéssel altatják a lelkiismeretüket. Tesznek arra, hogy a nagy rendszereket olcsóbbá tegyék – népszerűtlen intézkedések árán is –, hogy azok hosszú távon ne okozzanak fejfájást. Így nem csoda, hogy a válság miatt rákényszerültek a bizonyos szempontból káros megszorításokra, s nem tudták elkerülni, hogy a szigorú IMF hitelét vegyük fel. Akik persze látják, hogy a fontos változások elmaradtak, de a politikusok nagyotmondásban jeleskedtek.

Így nem csoda, ha a világ hiteles vezetői hűvösen fogadják Orbán régiós együttműködést szorgalmazó szavait, hogy „a vasfüggönyt ne pénzfüggöny váltsa fel”. Erősítheti az országok pozícióit, ha közösen lépnek fel, ám még együtt sem lehet szembemenni a törvényszerűségekkel. Mert a pénzfüggönyt nem az IMF építi körénk, hanem azok a kormányok, amelyek folyton hitelből próbálják „részben betartani” ígéreteiket és működtetni az avítt rendszereket. S amikor a piaci hitelforrások kiapadnak, az IMF-hez szaladnak hitelért.