A magyarázat logikus: a kétharmados parlamenti többséggel bíró kormánypártnak sok-sok baloldali szavazója van, ezért a miniszterelnök személyi javaslatai a választói akaratnak tesznek eleget. Bővebben: a Fidesz soha nem kapott volna ekkora felhatalmazást a választáson, ha nem támogatják baloldali érzelmű emberek is. Tehát - szól az idézet - „saját baloldali szavazóink miatt is fontos olyan személyeket jelölni társadalmi tisztségekre, közjogi méltóságokra, akik képesek baloldali értékeket megjeleníteni és baloldali embereket képviselni".

A választói akaratot nehéz ugyan pontosan azonosítani, de a kormányfő valószínűleg úgy gondolta, hogy e két férfiú pozícióhoz juttatása egyrészt jelzi ez ügyben való eltökéltségét, másrészt a számvevőszéki alelnök, valamint az alkotmánybíró nap nap után képes munkájában megjeleníteni a baloldali értékékeket, képviselni a baloldali embereket.

Voltak persze az előző kurzus életében is hasonló szándékok, elképzelhető például, hogy Bozóki András miniszteri kinevezésével Gyurcsány Ferenc az egykori Fidesz-szimpatizánsoknak üzent, csakúgy, mint akkor, amikor mind az MSZP, mind az SZDSZ beszállt az egykor a Fidesz által támogatott kecskeméti polgármester újraválasztásába – egyébként sikertelenül. Lehet, hogy a Szépművészeti Múzeumot a Fideszből indulva, ciklusokon átívelve kitűnően vezető Baán László is a balról „kitárt kar” szép példája, bár azt azért látni kell: ezek a jelzések nem értek célba, egyetlen polgári körös aktivista sem érezte, hogy bárhol is képviselve lenne.

Orbán Viktor valamennyi olyan lehetőséget megragad, amellyel a népakaratnak való alávetettségét jelezheti – hogy nagy ívben elkerülje ezt akkor, ha számára fontos területekről van szó. Pozsgay Imre régi szellemes mondásával ellentétben számára a hála politikai kategória.

Bihari a népszavazásnál tett kivételes szolgálatokat, Warvasovszky az önkormányzatok sanyarú sorsa miatt lázadt fel a szocialisták irányította kormány ellen, ami szintén honorálandó. Olyanokat enged labdába rúgni, akik az állam hagyományos „ellátószerepét” féltették, s úgy ítélték meg, hogy az MSZP ennek és saját eszméinek fordít hátat. Hogy az oktatás és az egészségügy napi gondjaival kapcsolatban továbbra sincsenek érdemi válaszok? Hogy az önkormányzatok sem jutnak több forráshoz?

Ez még csak foltokban tűnik föl, egy-egy szárnyvonal újraindítása közben. Orbán igyekszik minden döntéshez egy közvélemény-kutató számításával hozzányúlni: nem sok pénzbe kerülő megoldásokkal hirdetni a változást, onnan venni el, amivel szemben antipátiát tapasztal, és hanyagolni azokat a területeket, ahol a szike nagyobb sebet ejtene. Szereti az LMP konstruktivitását, a Jobbikkal nyíltan csak a gárda miatt vitatkozik, s mélyen elgondolkodna, ha az MSZP tárgyalásra hívná.

Lehet, hogy zavarja a külföldi értetlenkedés, de úgy gondolja, azon ráér változtatni. Most sokat sejtető mosollyal hagyja, hogy tábora alku helyett szabadságharcnak (lásd: imperializmus) titulálja az IMF-fel és az unióval folytatott tárgyalások félbeszakadását. Persze megegyezést akar. Akkor majd józanságra int: kölcsöntölténnyel nem lehet háborút vívni.