A középiskolai tehetséggondozás nagyjából ugyanolyan ügy, mint az általános iskolai szegregáció. Kétféleképpen gondolkodik róla az ember. Amíg csak a jogegyenlőséget természetes jussnak tekintő állampolgár, addig őszintén hirdeti, hogy közpénzből mindenkinek egyforma oktatáshoz, a többiekénél semmivel sem jobb vagy rosszabb iskolai körülményekhez van joga. Amikor viszont éppen szülő, akkor be kell látnia: csak nyugodtabb a lelke, ha az osztály nincs tele felzárkóztatásra szoruló, a többségétől eltérő magatartásnormát követő diákokkal (mind közönségesen – cigányokkal); ahogy akkor is, amikor a továbbtanulás követelményeinek leginkább megfelelő, jól felszerelt, emberi légkörű középiskolában tudhatja a saját gyerekét.

A szülőknek ebben a vitában teljesen igazuk van. Senki sem várhatja el tőlük, hogy valamiféle ködös közjó érdekében feláldozzák azt a négy-hat évet, amely bizonyos szempontból tényleg sorsdöntő egy gyerek életében. Hiszen nagyon nem mindegy, megtanul-e tanulni, gyűjt-e kellő mennyiségű készséget és lexikális ismeretet a diák, és mindezt inspiratív és bátorító környezetben teszi-e. Ez a középiskola célja, és mivel – fájdalom, de tény – nem minden intézmény ilyen, érthető módon közelharc dúl a jobb helyekért. Az iskoláknak nincs is más dolguk, mint kiválogatni azokat a családokat, amelyek a harcban a legjobban teljesítenek: ahol a szülők magas státusúak, láthatóan fontos nekik az oktatás és az iskolai környezet minősége, és ennél is fontosabb a gyerek jövője. Ezt hívják felvételinek.

Persze az iskola igazát se lehet vitatni, hiszen nincs olyan tanári közösség, amelyik ne a legjobb gyerekekkel szeretne dolgozni. Innen fakad tehát, hogy az állam ebben a kérdésben óhatatlanul érdekütközésbe kerül az állampolgárokkal – legyenek azok szülők vagy tanárok. Az állam nem tehet mást ugyanis, mint hogy minden állampolgár érdekét nézi, és így arra törekszik, hogy mindenki a lehető legjobb minőségű oktatást kapja. Jelen helyzetben, amikor az iskolarendszer javarészt önkormányzati kézben van, e cél elérésére csak egy módja van: szabályokat alkot, remélve, hogy azok belátható időn belül egységes, jó minőségű, mindenkinek egyforma oktatást nyújtó intézményi struktúra kialakulásához vezetnek. Ahogy az előző kormány tette, amikor korlátozni igyekezett az írásbelit, teljesen megtiltva a szóbeli felvételit.

Van persze másik út is az állam előtt: kiléphet a passzív, korlátozó szerepből, és megcélozhat egy olyan strukturális intézményi reformot, amelynek végén ő maga lesz az iskolafenntartó, és így megteremthet egy olyan ideális rendszert, amelyben mindenki megkapja a neki járó, lehető legjobb oktatást. Ez azonban nehéz ügy, hisz végigvitele közben rengeteg érdek sérül, és óhatatlanul morzsálódik a politikai bázis. Ennél egyszerűbb azt mondani, hogy a tehetséggondozás a cél; majd felhúzni a sorompót a szülői és iskolai válogatás elől, hadd legyen ismét szabad a felvételi.

Most ez történt: a megfoghatatlan közösségé helyett a nagyon is látható kevesek szempontja érvényesült. A jövőről pedig ezúttal sem esett egy árva szó sem.