Napirenden van a rendszerváltás és az elmúlt húsz év fikázása. Joggal. Igaz, ha magunkra objektivitást erőltetve összevetjük az 1945–1965 vagy az 1918–1938 közötti húsz évvel –nem biztos, hogy 1989–2009 jön ki a legrosszabbul. Sőt.

Az egyik után egyébként háború következett, a másik után a kiérlelt kádárizmus Trabantban, hobbitelekben, rövidkarajban dús, amúgy gerincroppantó csúcspontja. Csurka István tevékenységének „fénykorában”, valamikor 1992 végén vagy 1993 elején hoztunk a Magyar Narancsban egy címlapot, szép kép volt, fekete-fehér, a nagy testű drámaíróból lett szélsőjobbnyik állt színpadon, élfényben, csak akkoriban jól ismert körvonalaiból lehetett felismerni, a háttérben reflektor és sötét, pontosan már nem emlékszem, mi volt aktuális akciója, az lett fölé írva: „Médiahalál”.

Volt a magyar médiának egy nagy korszaka, a nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje, amikor a sajtó- és médiamunkások meghatározó kisebbsége jól vizsgázott állampolgári alapismeretekből és gerincességből, s ez az ágazat egészére kihatott. Aztán a demokratikus hatalom is ütközgetni kezdett saját médiaképével, nem tetszett, amit a tükörben látott, nekiállt újrafoncsorozni a tükröt.

Egy szerződés annyit ér, amennyit betartanak belőle – szokták ügyvédek mondogatni, jobbára némi pedagógiai szándékkal. Általánosságban ez igaz a törvényekre is. Mennyi az, amit betartatnak és mennyi, amit be lehet tartani belőlük. A demokratikus jogalkotás is csak esély, de nem garancia a jó törvények rendszerére. Nem minden törvény jó törvény, ami az elmúlt húsz év demokratikus jogalkotásának rendszerében született. Mert a demokratikus jogalkotás is olyan, mint a vektoralgebra: az egyik vektor erre húz, a másik vektor arra, az eredő meg a vektortér viszonyainak megfelelőlen megy valahová, ami messze nem biztos, hogy az optimális irány.

A médiatörvény például bizonyosan beletartozik a „nem jó törvény, nem jó irány” kategóriájába, Antall József médiaháborújától és Horn Gyula kockás noteszlapjától kezdve az ilyen-olyan társadalmi szervekből álló nagykuratóriumokig, mutyis kereskedelmitévé-alapításokig, frekvenciaosztásokig bezárólag. A médiatörvény megérett a pusztulásra, eljött az új médiaszabályozás ideje – szerintem ebben egyetért a szakma, mely a háromdimenziós vektortér harmadik dimenziója, a kérdés csak az, milyen is lesz az az új szabályozás.

A mondás most az, hogy a Cser-Palkovics és Rogán nevekkel fémjelzett tervezet kísérlet a médiadiktatúra bevezetésére, hogy a Fidesz annál is jobban szeretné kontrollálni a médiát, mint amennyire az egyáltalán technikailag lehetséges. Putyinizmus, Kurmanbek Bakijev sajtószabadsága, kínai internet – hallani mindent.

A magyar média nincs jó állapotban (eufemizmus), a hullafoltok már több mint tizenöt éve megjelentek rajta, a szabadság barátai a szólás-, sajtó- és médiaszabadság zsibbadását észlelhetik immár hosszú ideje. E hullafoltok azonban nem csak a szabályozás milyensége miatt jöttek elő. A magyar újságíró-társadalom, mely, mint említődött, viszonylag jól vizsgázott a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején, még a fortyogó rendszerváltásban, majd e jó teljesítmény a kilencvenes évek közepére, második felére elapadt. A tulajdonosok gazdasági érdekei számos bizonyítható és megszámlálhatatlan nem bizonyítható esetben felülírták a szólás- és sajtószabadság értékét.

A közszolgálatiság fogalma elasztikussá vált. Vajaskenyér-túrák, fizetett interjúhelyek, mikrofonállványság. Az újságírás nemcsak tartalomszolgáltatás, hanem etika is. Valamint ízlés. Ezek rombolásában a kereskedelmi média és a bulvár szerepe hatalmas, de nem lehet ezt az egész tizenöt éves folyamatot az ő orrukra húzni. Elfogultságok rendszere alakult ki minden oldalon, hosszan lehetne példákat hozni, kedvencem, hogy egy nem jobboldalinak tartott médiamunkás hogyan is foglalkozhatott a 2006. október 23-i rendőri atrocitásokkal kritikailag? (Egész egyszerűen úgy, hogy az újságíró – nem mindenki újságíró, aki éppen újságot ír! – nem a hatalom embere, hanem a társadalomé. Jó esetben szenvedélyes igazságkereső, akinek nincsenek megfontolásai.)

A jelenlegi vezető kormánypárttal nem barátságtalan Tölgyessy Péter még a választások előtt mondotta: a következő kormány sikere az egész ország érdeke, hiszen roppant mély a válság, és abban is egyetérthetünk, hogy e válság nem kizárólag gazdasági. Én ezt el tudtam fogadni. Ugyanakkor nevezett elemző egy frissebb megszólalásában azzal kritizálta a Fidesz-kormányt, hogy „eddig kifejezetten kevés tényleges gazdaság- és társadalomátalakító döntés született, a kormánytöbbség döntően hatalma kiterjesztésére használja kétharmados felhatalmazását”, amivel szintén nincs okom vitatkozni: látjuk, törvényalkotási lendület és Caligula lova, egész pályás letámadás az állami szféra HR-jében és véresen guruló levágott fejek a vörös szőnyegeken, külpolitikailag kedvező jelek (Martonyi Washingtonban; magam az atlanti kapcsolatok erősítésének híve vagyok, újságíróilag is) és roppant kedvezőtlenek (Barroso taslija Brüsszelben, a szlovák választók pofonja Pozsonyban és másutt).

„A kormány az elődje által hátrahagyott csontvázakra hivatkozó mozgástér-bővítési kísérlete ugyan látványosan kudarcot vallott, mégis Orbán Viktor 29 pontjával fenntartotta cselekvőképessége hitét.” (Tölgyessy) A média újraszabályozásának első tervezete is ilyen mozgástér-bővítési akció, kudarca még nem garantált, de a nyomás kívülről-belülről erős. Nem biztos, hogy a kormánytöbbség elfogadja majd a Társaság a Szabadságjogokért 12 pontját a médiaszabályozásról, de valamilyen kompromisszum nyilván lesz. És persze lehetne még berlusconizni is meg a jobboldali médiahatalmat felemlegetni is. Lényeges, de szerintem nem ez a leglényeg.

A szabályozás, a technikai reguláció egy dolog, de az újságírói ethosz a dolog szívének közepe. Azon kéne változtatni. A krízis jó, mert a megújulás alapja – mondják.

1966-banMoszkvában volt egy büntetőper. Két férfiú ellen irányult, Julij Danyiel és Andrej Szinyavszkij ellen. Bűnük az volt a „ferde szájú vén trotty” uralmának ifjúkorában, hogy megelégelték a pártállam kiadási monopóliumát, a goszizdatot, és gondolataik kifejtésére a szovjet rendszer szűk keretein belül az önkiadást, az úgynevezett szamizdatot fedezték fel. S a feltalálók elnyerték méltó büntetésüket (glávnoje upravlényije lágerej).

A szovjet rendszert viszont – az anyaországban, a belső birodalomban, de a periférián, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon is – az új találmány, a szamizdat, ha nem is döntötte meg, de elbizonytalanította. A kormány tervezetének regisztrációs igénye most goszizblogot csinálna a blogoszférából – bár mintha most leszállt volna az online médiáról a Fidesz (vö. Gérényi Gábor interjúja, Népszabadság, július 1.). Mindegy, szimbolice is, ha már ezt korábban eldöntöttem, bejegyeztettem a szamizblog.hu domainnevet, de regisztráltatni nem fogom akkor se, ha végül lesz ilyen.

Jöjjön a próbaper, Strasbourg, az atyaisten. Mert ha magunkban nem bízhatunk, akkor kiben bízzunk? Ha a dolgok mélyén érdekel az igazság, és sem a jobber nacionálgiccset nem szeretjük, sem a szoci kertévés Tesco-esztétikát szoci kertévés Tesco-emberekkel.

Ja, és hajrá ethoszbeli megújulás – kedves újságíró-társadalom.

Tettamanti Béla rajza