Azt, hogy a magyar kormányfő konkrétan mit hallott, nem tudom, csak az eredményt ismerem. Brüsszel (és az IMF) nem engedi „meglógni” a deficitcélt. Azt viszont, hogy Radicová mit hall(hat)ott, akár betűhíven is tudom idézni: „Nincs tere az alkudozásnak.” Ezt történetesen Schäuble német pénzügyminiszter mondta, elég nyersen. Amit a Fico-kormány, az előd fölvállalt – a 4,4 milliárd eurós hozzájárulást a válságmegelőző alaphoz –, azt vállalnia kell az utódnak is.

Természetesen a két eset nem egynemű, habár mindkettőben pénzről volt szó. Orbánnal Magyarország hitelezői tárgyaltak, Radicovával meg az euróövezet belső szolidaritását számon kérő, sőt követelő európai „hangadók”, akik úgy gondolták, hogy ha Szlovákia kiélvezte az eurótagságból fakadó előnyöket, akkor ne meneküljön a kasszától, ha oda befizetni kell, nem pedig kivenni. Mindenesetre a két esetet az rokonítja, hogy olyan országoknak, mint Magyarország vagy Szlovákia, egyetlen tényleges opciójuk van: Brüsszel karmesteri pálcájára táncolni.

A dolognak Szlovákiában is belpolitikai zamata van. Fico, akit nem szerettünk, májusban, amikor terítékre került a „védernyőben” (EFSF) való részvétel ügye, őszintén megmondta: „Nincs olyan, hogy élvezzük az EU-tagságból fakadó előnyöket, de »kiszállunk«, ha szolidaritást kérnek tőlünk.” Azok viszont, akik ma kormányon vannak, kampányukban gőzerővel hirdették, hogy nem, nem. Kivált, ami Görögország direkt megsegítését illeti. Ettől mellesleg – lévén ez készpénzkifizetés (bár hitel) – nem hátráltak, megspórolni akarván 850 millió eurót, hatalmas pénzt, de a 4,4 milliárdos garanciavállalásba kénytelen-kelletlen belementek. Ezt ugyan megtehette volna Fico is, de nem lenne Európa egyik legravaszabb politikusa, ha nem várta volna ki, hogy utódai váltsák be az ő ígérvényét, a közvélemény átka ne őrá szálljon.

Ha azt nézem, hogy Szlovákia gazdasága, nemzeti jövedelme, költségvetése stb. úgy fele a magyarnak, iszonyúnak kell mondanom az euróövezeti szolidaritás rájuk kimért terhét. Köteteket olvashattunk arról, milyen haszonnal járt az euró bevezetése náluk. S hosszú fejezeteket arról, hogy miközben a szomszédok megfizették az árfolyam-turbulenciák árát, ők bezzeg nem; miközben a nem eurósok (magyarok, csehek, lengyelek, románok) emelkedő kamatokkal, inflációval és importárakkal dolgoztak, a náluk tevékenykedő multikat mindezek a zavarok elkerülték. A szlovák polgár a szilárd eurójával remekül vásárolgatott Magyarországon, de Cseh- és Lengyelországban is. Volt haszon elég, pontosan úgy, ahogy Fico megmondta.

A szlovák euró erősen tompította a válság hatásait. Ezek után legitimnek gondolom az EU –szűkebb értelemben az euróövezet – hajthatatlanságát. Ha jogos is a berzenkedés, hogy Szlovákia ne segítsen ki egy nála gazdagabb országot (a görögöket), az EFSF rendeltetése szerint a majdan bajba jutók kimentését szolgálja, s a szlovák politikusok helyében nem kötnék fogadást rá, hogy egy szép napon nem kerülnek ők is ezek közé.

Egyébként meg jó, hogy nincs eurónk.