Állok a kisváros temetőjében egy második világháborús szovjet hősi emlékmű avatásán, az orosz himnuszt hallgatom és a Vörös Hadsereg két veteránját bámulom. Moszkvából érkeztek ebbe az Eger környéki kisvárosba, ahol elesett bajtársaik emlékére évtizedekkel ezelőtt már emeltek egy emlékművet. De az olyannyira tönkrement az elmúlt húsz évben, hogy alig lehetett ráismerni. Az itteni tömegsírban nyugvó egyik tiszt unokája intézte az új obeliszk felállítását, a költségeket az orosz állam fizette. S most itt vagyok a felújított emlékmű avatásán, ahol a két nyolcvanöt év körüli orosz veterán a korát meghazudtolva úgy áll előttem, mint a cövek.

Tagjai a moszkvai veteránszövetségnek, amely ma is több ezer tagot számlál – úgy látszik, még mindig jó erőben van a legendás Vörös Hadsereg.

A két alacsony, szívós alkatú öregúr egyenruhában feszít, mellkasukon megszámlálhatatlan kitüntetés, érem és rendjel. Vajon miért kapták ezeket, tűnődöm el. Vajon miféle harcokban vettek részt ők ketten? Amikor gyerek voltam, és a felnőttek világháborús elbeszéléseit hallgattam, a történetekben szereplő szovjet katonáknak nem volt arcuk: nem tudtam elképzelni őket soha. S most itt áll előttem ez a két bácsika, és én olyan hitetlenkedve nézek rájuk, mintha a történelemből léptek volna elém, mintha letűnt századok homályából bukkantak volna föl a huszonegyedik századi fényre. Íme, hát így néztek ki a szovjet katonák, szóval belőlük állt a legendás Vörös Hadsereg.

Amikor véget ér a himnusz, az egyik veterán odalép a mikrofonhoz, és beszélni kezd. Azt mondja, nem volt még húszéves, amikor Magyarországon harcolt a náci német csapatok ellen, és ugyanilyen fiatalok voltak azok a bajtársai, akik e küzdelmek során hullottak itt halomra. Emlékszem erre a vidékre, mondja az öregúr, emlékszem, milyen véres harcokat folytattunk itt, ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy én, aki életben maradtam, a halott bajtársaim porladó csontjai fölött emelt emlékművet hatvanöt év múltán megkoszorúzhatom. Ekkor elcsuklik a hangja, s megindul a könny a szeméből, csorog lefelé, de nem törli le, hagyja, hadd folyjon.

Sírsz, bátyuska? Hát csak sírjál.

Egyik rokonom, Sára néni is sírt, amikor rólatok beszélt, bátyuska. Véletlenül meghallottam, amikor elmesélte, hogy 1945-ben a kisváros határában elkapták őt az oroszok, leteperték vagy tizenöten, és neki ezért nem lehetett ezután gyereke. Kicsi voltam még, és nem értettem e furcsa meséből semmit. Gondoltam, ha nagy leszek, majd megkérdezem az orosz katonáktól, hogy miért beszélték le Sára nénit a gyereknevelésről. S főleg hogyan. Sára néni ugyanis nagyon kemény asszony volt, soha nem szerette, ha ellentmondtak neki, nekem is meg kellett ennem nála a sárgaborsó-főzeléket az utolsó cseppig, pedig mennyire utáltam. S titokban arra gondoltam: igazuk lehetett a katonáknak, hogy 1945-ben lebeszélték Sára nénit a gyerekről. Nem való neki gyerek, ha sárgaborsó-főzelékkel tömi.

S most íme, itt áll előttem egy volt szovjet katona! Végre megkérdezhetem tőle, hogy a Vörös Hadsereg vajon miképpen értett szót Sára nénivel azon a hatvanöt évvel ezelőtti napon. Mindjárt odalépek hozzá. Csak megvárom, amíg letörölgeti a könnyeit.