Míg a Fidesz ellenzékben volt, hibátlanul focizott, ami nem volna baj, ha a politika a focira hasonlítana. Például lennének szabályok, lenne bíró, és mindenki egyenlő eséllyel indulna a labdával szemben. Ha innen nézzük a dolgot, érthető, hogy Orbán, kormányra kerülvén, a szabályok megváltoztatásával és a bíró kiiktatásával igyekszik fenntartani ezt a nyomást. De kivel szemben? Hol az ellenfél?

Néhány hete kaptam egy levelet, keserűt, némileg vádló hangneműt, hogy még mindig azt gondolom-e, vannak előnyei a Fidesz kétharmadának. Ideje válaszolnom rá, bár az első hónap után nem feltétlenül lehet megjósolni, mihez kezd majd a kormány a hatalmával, ha a bírót és a szabályokat kiiktatta.

Nem időznék el azzal, vajon diktatúrára készül-e Orbán. Azért nem, mert – bár a kormányzás első lépései nem túl biztatóak – továbbra sem látom, hogyan is lehetne diktatúrát kreálni Európa közepén, egy olyan országban, amelynek még mindig az IMF és a piacok diktálnak, akár tetszik, akár nem. Hacsak nem fog a kormány lövetni, esetleg kínzókamrákat létesíteni, előbbutóbb szembesül egy újabb országgyűlési választással. És ha az eddigi egy hónapból ítélek, csúnyán el fogja veszíteni – már ha lesz egyáltalán ellenzék. Kormányzás idején, mint erre számos kiváló publicista – és például a külföldi sajtó, valamint az európai vezetők – rámutattak, nem elég az ellenzéket gyúrni. Valamit teljesíteni kéne.

Ezeket az első lépéseket tehát Orbán pánikreakciójának látom. Lefejezi az államot – rendben, ez minden kormányváltásnál megtörtént. Próbálja gyengíteni az ellenzék esélyeit az önkormányzati törvényen keresztül – ez talán beválik ősszel, ha a jelenlegi ellenzéki pártok nem nőnek fel a Fidesz szervezettségi szintjére a következő két hónapban. És néhány szimbolikus gesztussal leszereli a Jobbikot – hogy ezzel jól járunk vagy sem, nem tudom, mert a Jobbik Vona vezetésével éppen a konszolidált demokratikus működés szabályai felé igyekszik. Meg kell mondjam, lényegesen jobban teljesít demokráciából, mint a Fidesz 2006 vagy 2002 nyarán.

Az ország hozzászokott már a demokráciához, és amennyit szidta, míg nem voltak benne nagy hiányosságok, annyira fogja hiányolni, ha lesznek. Így volt ez Kádár idején is – a szabadság akkor értékes, ha éppen valaki csorbítani akarja. Ha a portás is elkéri majd a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának saját nevünkre kiállított, aláírt példányát, amennyiben szeretnénk bejutni egy önkormányzati ügyfélközpontba, idegesek leszünk. Talán nem a diktatúra árnyéka miatt – talán csak azért, mert a fene akar még egy értelmetlen papirossal foglalkozni, amiben a kormányzó párt dicsőíti önmagát.

Meg aztán, még ha nem hiányolnák is a szavazók a szabadság absztrakt eszményét, a szoft diktatúra eredményeit biztosan hiányolni fogják. Amennyiben nem lesznek. Egyelőre pedig nem látszik, hogyan is nyújtana mindenkinek mindent Orbán, akivel szemben még saját pártjában is nő az elégedetlenség.

Napos időben meg lehet úszni szimbolikus gesztusokkal – Trianon-emléknappal, kettős állampolgársággal, és persze sok tűzijátékkal. A Fidesz – amely persze dicséretesen tartotta az államadósságot és a hiányt 1998 és 2002 között – most nem a Bokros-csomag által nagyjából kiegyensúlyozott országot vette át, és nem is némi kisebb pánik – mondjuk egy dotcomösszeomlás – befolyásolta nemzetközi környezetben kéne eredményeket hoznia. Nem tudom, mi a helyes gazdaságpolitika ebben a helyzetben, de a gazdaságpolitika teljes hiánya aligha segít.

Hogy rövidre fogjam: nem attól kell tartani, hogy Orbán maga alá gyűri az országot. A médiatörvény (erről részleteiben majd legközelebb) inkább vicces a maga katasztrofális ötleteivel, mint valóban veszélyes. Vagy inkább: veszélyes, de nem a demokráciát, hanem az újságírói szakmát fogja felszámolni, ha egyszer netán mégis lesz belőle végrehajtható törvény.

Azt a talán provokatív állítást kockáztatom meg, hogy Orbán hanyatlásának ívét ez az első hónap előre jelzi. De hiába veszejti el magát egy kormánypárt, ha nincs hiteles és kormányképes ellenzék.

A jelenlegi ellenzék – minden vérfrissítés ellenére – nem sokat tanult a Fidesz sikeres ellenzéki taktikáiból. Az MSZP-től váratlan humoros ötlet, amely javasolja, hogy a NENY alkotójának is állítsunk szentélyeket, az első adekvát válasz ezekre a pánikszerű és félig mindig elrontott kontrollszerzési kísérletekre.

Emlékeznek? A Fidesz nem a kormányhoz és nem a sajtónak beszélt. A választóit mozgósította, és minden kiábrándult csoportot a saját választói bázisához csatolt, igen pragmatikusan. A jelenlegi ellenzék még mindig úgy politizál, mintha nem tudná, kik a választói, és kiket szeretne megnyerni a következő években. A felháborodott nyilatkozatok nem a választóknak szólnak – az ellenzék nem tud a választók nyelvén. Mi volt Orbán stratégiája 2006-ban? Azért tekintette illegitimnek a kormányt, mert a választóit becsapta (és tényleg becsapta), és mert a választókat terrorizálta (ami amúgy nem igaz). Mindig, minden pillanatban a választókhoz beszélt – nem a sajtóhoz, nem az értelmiséghez, és főként nem az ellenzékhez vagy a közjogi méltóságokhoz.

A korábbi kormánypártok – köztük mindkét rendszerváltó párt – azzal számolták fel magukat, hogy bámulatos sebességgel undorították el saját választóikat. A politikai színtéren nem Orbán érdekes most. Az ellenzék az érdekes. Ha ezek a pártok nem azon dolgoznak most, hogy egyben tartsák és kiterjesszék szavazói bázisukat, akkor Orbán minden logika ellenére nyerni fog. Nem azért, mert négy év múlva is úgy fogja szeretni majd a nép, mint most (Gyurcsány népszerűségi mutatói se romlottak sokat az első hetekben). Azért fog nyerni, mert nem lesz alternatíva. Hogy a focihoz visszatérjek: az a néhány német támadás agresszív volt ugyan, de nem volt benne rendszer. Nem a németekről szólt a meccs. A politikában is az nyer, aki a politikai kommunikáció – nem keverendő össze az értelmiségi kommunikációval – irányát megszabja, és mindig visszaszerzi a labdát. Az ellenzéki pártokra ráférne egy-két jó edző és egy világos stratégia.