Ennek fontossága bizonyára kap némi médianyilvánossággal körített, példaszerű bizonyítást – de a földhözragadtabb változások, mint hogy (elegendő tornaterem és tornatanár híján is) mindennap kell testnevelésórát tartani, vagy hogy a kormány (egy még nem definiált körben) majd maga határozza meg, mely egyetemi szakokhoz lesz kötelező az emelt szintű érettségi, eleve a későbbi tanéveket célozzák. S hogy valójában mi lesz mondjuk 2011 őszén, arról ilyen törvényhozási tempó mellett teljesen fölösleges jóslásokba bocsátkozni.

Szeptemberben az iskola tehát, lássuk be, ugyanolyan lesz, mint májusban volt. Ami egyébként melegen üdvözlendő, mert egy akkora rendszert, mint a közoktatás, életveszélyes rángatni. Bajaink nagy része éppen abból ered, hogy a mostani iskolán az utóbbi húsz évben legalább három, rendszerszintű reform gázolt át anélkül, hogy bármelyiket is rendesen végig lehetett volna vinni. Az, hogy a kormányzati propaganda most az oktatásbeli „reformlépésekről” harsog, a szokott barokkos túlzás; nem történik más, mint hogy törvénybe iktatják mindazokat a kampányszlogeneket, amelyekre az utóbbi években leegyszerűsítették az oktatásügy valódi gondjait. Az iskola egy kicsit megint poroszosabb lesz, azok a tanárok pedig, akik kudarcaik okát a buktatás vagy az osztályozás tilalmában látják, egy rövid időre úgy érezhetik, varázspálcát kaptak a kezükbe.

Nem véletlen, hogy Pokorni Zoltán „szimbolikus” változásoknak nevezte ezeket a törvénymódosításokat. Ha valakinek, akkor neki tudnia kell, hogy mindez egyelőre üde tavaszi csokor a gomblyukba, viszont még sehol sincsen a kabát. Sem a választás előtt, sem azóta nem derült ki arról semmi, hogy Hoffmann Rózsa államtitkár miként képzeli el, egyáltalán elképzeli-e valahogy az oktatás rendszerszintű reformját. Esett szó például a pedagógusok fizetésének állam általi folyósításáról, miközben nagy a csend akörül, hogy az intézményi struktúra eközben önkormányzati kézben maradna-e. Márpedig ez nem mindegy: hiszen a bértömeggel lehet ugyan befolyásolni, hogy hány tanárt alkalmazzon, és így hány iskolát működtessen egy település, de hogy az állam hány osztályos általános és középiskolában, milyen szakképzési rendszerben gondolkodik, azt egyelőre legfeljebb találgatni lehet. Annak ellenére, hogy minderről valahol valakinek kell legyen valamilyen elgondolása: erre utal legalábbis, hogy a Nemzeti alaptanterv „felülvizsgálata” vagy a központi tantervek újbóli bevezetése is rendre felbukkan a célok között.

Ha a kormány valóban a mainál eredményesebb oktatást óhajt, nem kerülheti el, hogy mielőbb előálljon a strukturális kérdésekre adott válaszaival. Rendszerszintű átalakításokhoz viszont jóval nagyobb erőre van szükség, mint a szimbolikus tettekhez. És még a vitát sem lehet megúszni.