Szász Béla életben maradása példátlan történelmi rendellenesség. Már az is egészen kivételes, hogy az ÁVH-n ne tudjanak veréssel, kínzással, testi-lelki megtöréssel rávenni egy kommunistát, hogy eljátssza a koncepciós perben ráosztott szerepet. De hogy ezt még túl is élje! Három hét alatt 36-szor „talpalták meg”. Kilenc napon át állt megkínzott talpain étlenszomjan a cellájában. Ült pucéran a vízzel teli kádban, melybe orosz kihallgatói áramot vezettek. Három hétig tárolták talajvízben tocsogó cellában, melynek fagyos párája önmagában is sok rabot pusztított el. Sót tömtek a szájába, veséit leverték, bordáit szétzúzták, hátgerincét megrepesztették.

Szász Bélának családi öröksége volt a kolhaasmihályos polgári mentalitás és igazságszeretet. A Horthy-rendszer képmutatásától, avíttságától, szociális lelkiismeretlenségétől való mély undor tette őt kommunistává: „Bennünket, akik Európa társadalmilag, kulturálisan elmaradt országaiban lelkifurdalással tekintettünk körül, és nemet mondtunk apáink múltat őrző jelenére, szintén, csaknem kizárólag, a tagadás szelleme fordított Kelet felé.”

Tanult közgazdaságtant, magyar irodalmat, franciát, művészettörténetet. Pesten és a Sorbonne-on. Ült pár hónapot a börtönben ifjú kommunista „összeesküvőként”, aztán elment Párizsba, onnan Argentínába, ahol Károlyi Mihály antifasiszta mozgalmának dél-amerikai szárnyát mozgatta és lapját szerkesztette. (Azokat a méltatásokat tehát, melyeket ezekben a napokban Szász Béláról közölnek azok a lapok, melyek Károlyit alpári stílusban mocskolni szokták, bízvást illetéktelennek tekinthetjük.)

A háború után Rajk László be akarta vinni őt a politikai rendőrségbe, de nem hagyta magát. Már a koalíciós időkben, újságíróként is folyvást összeütközésbe került a pártjával (nemegyszer személyesen Rajk Lászlóval), mert a pártvonal elleni fellépés bárminő szándéka nélkül, egyszerűen csak újságírói és polgári lelkiismeretességből nem kívánt olyan információkat felhasználni és közvetíteni, amelyeket nem tartott hitelesnek. 1949-ben a Földművelésügyi Minisztérium sajtósaként sem volt hajlandó kiadni olyan kommünikét, miszerint Észak-Magyarországon a kulákok szabotálják a vetést, amikor tudta, hogy a föld fagyott, legtöbb helyen hó borítja, normális gazda megvárja az olvadást.

Mire szépen kitavaszodott, és a vetés kibújt a földből, Szász már börtönben ült. A Rajk-per egyik mellékperében tíz évet kapott mint angol kém. Volt rá esélye, hogy a nyilvános főperbe is bekerüljön, de ezt az esélyt eljátszotta: „Nem erkölcsi parancsolatnak engedelmeskedtem, nem racionális érveknek, és még csak az indulat sem hajtott már, amikor konokul minden kérdésre nemmel válaszoltam. Mert valamiképp, de halálos bizonyossággal tudtam, akár hasznos, akár katasztrofális lenne számomra, ezt a vallomást soha nem lennék képes elmondani. Mert a maga árnyékát soha senki át nem lépheti.”

Szász öt és fél év után olyan papírral szabadult, mely szerint csupán egyetlen éjszakára tartóztatták le. Rajk László temetésén, 1956 októberében ő volt az egyetlen hiteles szónok, aki a bűnbánó kommunista vezetőkkel ellentétben nem a párt aktuális politikájában látta a biztosítékot a „törvénytelenségek” megismétlődése ellen. Egy év sem telt el Rajk temetése után, s a Népszabadság 1957 szeptemberében már ismét angol kémként gyalázta Szászt, hiánytalanul rekonstruálva a koncepciós per koholt vádpontjait.

Szász ekkor már Bécsben volt, és hamarosan átköltözött Angliába. Ott élt azután haláláig, mely 1999-ben, 89 éves korában érte el őt. Dolgozott az Irodalmi Újságnál, a BBC magyar adásánál, a brüsszeli Nagy Imre Intézetben, megszólalt a Szabad Európában is, és dokumentumjátékokat írt angol, francia, német rádióknak, televízióknak.

Szász nem magától ment át az összegyűrt vasfüggönyön, lökték. Abban a kivételes kegyben részesült, hogy választhatott az útlevél és a börtön között.

Bécsben kiérkezése után nagyon sok pénzt ajánlottak neki, hogy egy amerikai magyar újságíróval együtt írja meg a történetét, de visszautasította az ajánlatot, mert tartott tőle, hogy „az akkori atmoszférában” a történetéből „hidegháborús förmedvény keveredik ki, bekerül valamiféle virsligyárba, és hasonlítani fog a szériában előállított propagandához”. Várt tehát egy kicsit, s azután Vincent Savarius néven megírta az ő sajátos egyéniségét, életfelfogását és szó szerint halálosan komoly ténytiszteletét tökéletesen tükröző memoárját, a Minden kényszer nélkült, mely az emigráns irodalom legnépszerűbb művei közé tartozott, angol, francia, német fordításai bejárták a világot. Magyarországon a Magyar Október szamizdatkiadó jelentette meg először, 1984-ben. Szász tudta értékelni a nyugati szabadságot a keleti zsarnoksággal szemben, de egyik létező világrendet sem tekintette a magáénak, számára mindegyik a múlthoz tartozott. 1985-ben Orosz István interjút készített vele a szamizdat Beszélő számára. Az utolsó kérdése az volt, megfordult-e a fejében, hogy hazatérjen. Nemmel válaszolt. „Nem tudom, hogyan tudnék Magyarországon élni a jelenlegi körülmények között, amikkel szemben legalábbis olyan ellenállás él bennem, mint az otthoni másként gondolkodó fiatalokban. Velük igen mély lelki rokonság fűz össze, fiaimnak, lányaimnak érzem, családomnak tekintem őket.”

Szász-fik, Szász-leányok, hol vagytok?