A nővérem tavaly szeptemberben érezte először, hogy fáj a háta. Ez nem az izmok, az ízületek fájdalma volt, inkább olyan, mint a fogfájás. A csont belül fáj. Folyamatosan fogyott. Egy ideig örült neki, hogy minden ruhája rájött.A háziorvosa vért vetetett.

Amikor megérkezett az eredmény, azt mondta, hogy ilyen vérképet ő tíz éve nem látott. Kórházba utalta. Két hétig tartott a kivizsgálás, mire a nyakán lévő kis csomóból rákot diagnosztizáltak, de a betegséghez méltó fájdalomcsillapítót addig nem kapott, pedig annyira szenvedett, hogy gyanítható volt, súlyos a helyzet. Az interneten találtam rá egy diagnosztikai magánklinikára, ahol a nővéremről teljes PET készült. 200 ezer forintba került.

Tíz perc alatt megállapították a teljes kórképet, ami a kórházban két hét alatt nem sikerült: a nyelvgyök alatt, a mandulájánál egy daganat, áttétekkel a májban, a nyirokrendszerben és a csontokban. Abban bíztunk, hátha gyógyítható, hátha csak limfóma. A következő kórházban egy onkológus specialistához mentünk, aki javasolta, hogy vegyék ki a manduláját, hiszen onnan indult a daganat, és beutalta a fül-orr-gégészetre. Még be se léptem az osztályra, a köszönésemre a válasz az volt, hogy vizit lesz.

KERESTEM a kezelőorvost. A recepción ülő ápolónőtől kérdeztem, hol találom.

– Nincs itt.

– És hol van?

– Várni kell rá.

– Mennyit?

– Nem tudjuk.

– Felhívnák, és megkérdeznék?

Az arcuk megmerevedik. Megilletődöttség és félelem látszik rajtuk. Hozzáteszem, hogy vállalom a felelősséget, de tudni szeretném, mikor jön, hiszen munkaidőben vagyunk. A kórház olyan munkahely, ahol a hierarchia alsó szintjén rettegnek a felsőbb szinteken lévőktől. Se ők, se mi nem merünk semmit megkérdezni. És azoknak, akik itt dolgoznak, mintha fogalmuk sem lenne róla, hogy ők olyan szolgáltatást nyújtanak, amiért mi, akik igénybe vesszük, sok pénzt fizettünk, mégis akkorák vagyunk itt, mint a pincsi kutyák. Ha az ember belép egy kávézóba, bankba, hivatalba, sehol nem beszélnek így vele.

A FŐORVOSNŐ a fül-orr-gégészeten, miután vért adtak neki, és ez nem használt, rárivallt a nővéremre felháborodottan: „Ilyen vérképpel csak nem képzeli, hogy megműtöm!” A műtét az utolsó szalmaszálat jelentette volna. A nővérem mély depresszióba esett. Ki akart ugrani az ablakon. És nem azért, mert félt meghalni, méltósággal tűrte a betegségét. Az orvos nyegle mondata zúzta szét améltóságát.

Ha képes lett volna az orvos elbeszélgetni vele, már segíthetett volna. Ebben a kórházban soha senki nem szólította a nevén.

HOSSZAS RÁBESZÉLÉS után meggyőztem a nővéremet, és átvittem őt a Kékgolyóba (az Országos Onkológiai Intézet köznyelvben használatos neve – A szerk.), a hematológiára, ahová az előző kórház kezelőorvosa átutalta. Itt először egy nagyon rendes orvosnőhöz került, végigcsinálta a nővérem őrjöngős állapotát, amit az a bizonyos mondat váltott ki, bár ezt az összefüggést csak én ismertem. Átirányítottak minket a fej- és nyaksebészetre. Kilencágyas, tömött kórterembe került. Már csont és bőr volt. A zsúfoltság miatt friss levegőre vágyott, ki akart menni a kertbe sétálni. Megkérdeztem egy doktornőt, kimehetünk-e. Ránk üvöltött: „Maradjanak ott, ahol vannak!”

Egy idő után oda kellett mennünk a felvételes orvoshoz. A számítógép monitora előtt ült.

„Volt rákos a családban?” Türelmetlen volt. Úgy kérdezett, mint egy gép.

Emelt hangon ismételtem meg a kérdését, majd válaszoltam, de közben azt éreztem, nekimegyek. Aztán egyszer csak megjelent a főorvos, és a felvételes összement, icipicire zsugorodott. „Akkor megvizsgálom a beteget, jó, főorvos asszony?”

Megállapították, hogy reménytelen. A főorvosnő azt mondta, kipróbálnak egy vadonatúj terápiát, ami borzasztóan drága. Úgy mondta, mint aki elismerést vár. A főorvost ekkor láttam utoljára, csak annyit tudtam, retteg tőle a nővérem. A Kékgolyóban az a szabály, hogy amikor megérkezik egy beteg, a ruháit és az értékeit egy alagsori vasszekrénybe kell elzárni. A szekrények egymás mellett sorakoznak, mint egy tornaöltözőben. Ennek a teremnek van egy külön kulcsa, amit az osztály recepcióján kell elkérni. Így kétszer meggondolja az ember, elkéri-e azért, hogy kivegyen egy kabátot, ha a hozzátartozója sétálni akar. Már ha kiengedik.

Amikor a nővérem haldokolni kezdett, hogy mellette lehessünk, kértük, vigyék át egy üres kórterembe, legalább addig együtt legyünk, amíg nem érkezik oda új beteg. Átvitték. Már alig élt, amikor beértem hozzá. Egy ember csendben imádkozott az ágya mellett. A kórház lelkésze volt. Sírva fakadtam, akkor először.

A NŐVÉREM január közepén meghalt. Apám akkor már nem volt jól. A nővérem betegsége miatt lett depressziós. Éreztük, hogy nem fogja kibírni lánya elvesztését. Érszűkülete volt, 88 éves korban előfordul ez, de fél év alatt annyit romlott az állapota, hogy úgy gondoltuk, műteni kellene. A diagnosztikai vizsgálatok után úgynevezett konzervatív kezelést ajánlottak, ami nem szüntette a fájdalmait. Aztán hirtelen agyérelzáródást kapott. Gyorsan jött a mentő, egy órán belül a kórházban voltunk. A stroke gyorsan lefolyt, kezdett magához térni, de a fél oldala lebénult, csak nehezen tudott beszélni, de jelezte, magánál van. A betegfelvételen türelmetlenül záporoztak rá a kérdések arról, hogy milyen gyógyszereket szed. Vagy tizenháromfélét sorolt föl. Valamit rosszul ejthetett, mert az orvos az egyiknél azt vetette oda neki, hogy „ilyen gyógyszer nincs is”. Apám jelezte, hogy bár fél órával korábban stroke érte, de agyilag ép, szeretné a felvételi folyamatot segíteni, készségesen válaszol, miközben belé volt kötve egy infúzió. Anyám a botjára támaszkodva állt mellette, és cseppenként itatta. Bennem viszont elpattant valami, odaugrottam az orvoshoz, és rákiáltottam: „Ki maga, így nem beszélhet az apámmal, mert feljelentem!” Fel sem nézett, odadobta a pecsétjét, hogy tőle aztán feljelenthetem, de neki sietnie kell. „Ő is sietne, csak le van bénulva. Stroke, érti?”

EGY HÉTIG voltunk ebben a kórházban. Ahogy stabilizálódott apám állapota, kértem, hozzák ki a megőrzőből. Megkérdeztem erről az egyik ápolónőt.

– Erről még nem volt szó.

– És mit tegyünk azért, hogy legyen erről szó?

– Különben sincs látogatás, menjen ki.

– Eddig nem szóltak. Miben zavarom?

– Az ellátásban zavar. Egyre indulatosabb szóváltásunkba beleszólt egy fiatal nő, orvos volt. Megkért, menjek ki.

– Csak akkor, ha választ kapok arra, meddig marad itt az apám. Vezessenek ki, de én addig nem megyek.

Odajött egy harmadik nő is, ő egy gyakorló nővér volt egy másik osztályról, és halkan odasúgta, menjek ki, mert kivezettetnek. Biztonsági őrrel van tele a kórház.

Végül a doktornő, akitől apám sorsáról érdeklődtem, megkérdezte, hogy pszichológus vagyok-e. – Valami olyasmi – feleltem. „Akkor kezeltesse magát!” Ezt mondta.

A KÖVETKEZŐ kórház volt az utolsó állomás. Két nappal apám halála előtt szinte órára pontosan éreztem, mikor következik be a vég. Szóltam a kezelőorvosának, hogy szeretnénk egy szobát, ahol magunkban lehetünk.

– Ugyan, hol van azmég!Meg amúgy sincs szoba.

– Miért nem lehet a szomszéd kórterembe átvinni, ha az üres?

– Igen, de az női. És bármikor hozhatnak oda valakit.

Eltelt egy nap. A másik kórterem még mindig üres volt. Odamentem a doktornőhöz, és azt mondtam, „az apám ma éjjel meg fog halni. Nem szeretném magára hagyni. Csak ma éjszakára. Kérem, segítsen.”

– Nem lehet – mondta –, bármikor hozhatnak oda valakit.

– Maga ezt emberségesnek tartja?

– Nem. De azzal gazdálkodunk, amink van.

– Akkor gazdálkodjon, kérem. Van egy üres kórterem. Apám mellett van két másik beteg. Nekik lenne jó, ha nem kéne végighallgatniuk, hogyan megy el. Mi pedig együtt lehetnénk vele, és elbúcsúzhatnánk. Kell ennél nemesebb cél?

– Na jó. Akkor rángassuk meg a bácsit!

Jött négy nővér, ingerült arccal, átrodeózták a szomszéd helyiségbe apámat, mindennek nekitolták az ágyát. Háromszor elmondták, hogy semmihez nem érhetünk hozzá, és hogy a szomszéd ágyra ne pakoljunk. Éjjel kettőkor meghalt. Ugyanaz az orvos jött megállapítani a halál időpontját.

Reggel összepakoltuk a holmijait. Egyszer csak megjelent a főorvos, akit, már tudtuk, tanár úrnak kellett szólítani. Részletesen elmondta, nagyon fontos, hogy apámat fel tudják boncolni, amihez az engedélyünkre volt szüksége. Ömlött belőle a szó, udvarias volt, részletes és kimerítő magyarázatot adott arra, miért is kéri ezt tőlünk. Emlékszem, azt gondoltam, hogy amikor meghal valaki, sokkal érdekesebb lesz nekik, mint amikor még él. Leültetett a szobájába. Addig soha nem ültetett le, pedig volt külön szobája. Mindig csak félsasszéban rohantunk utána.

És ki az alapítvány ihletője?

Patch Adams amerikai orvos, történetéről tíz éve készült film. Neve azt szimbolizálja, hogyan lesz a kórház nyomasztó falai között az „orvosi esetből” emberi, hogyan lehet szeretettel, odafigyeléssel, humorral gyógyítóvá válni.