– Mi volt a legmeglepőbb a miniszteri szerepkörben az eddigi feladataihoz képest?

– Megszokni, hogy amikor megszólalok, akkor politikusként kell beszélni, nem professzorként. Ez egy másik szerep.

– Ön fogalmazza meg az interpellációkra adott válaszait?Mintha a stílusától gyakran idegen lenne, amit mond. Nehezen tudnám elképzelni például, hogy a hétköznapokban „hazugságokkal vádaskodónak” nevezze vitapartnerét.

– Természetesen segítenek a kollégáim a válaszok megírásában. Az őszi ülésszakra talán kialakul az a rutin, amivel ezeket a szövegeket már a stílusomban, de a mondandót is megőrizve tudom elmondani.

– És kialakult már a megfelelő vezetési stílusa?

– Már megvannak azok a fórumok, amelyeken rendszeresen találkozom az ágazatokat irányító államtitkárokkal, ezeken alakul ki egy-egy ügyben a minisztériumi állásfoglalás. Nem egyszerűsíti a közös munkát, hogy a tárca államtitkárainak a belváros különböző pontjain vannak a hivatalaik. Eddig ők jöttek ide, a volt Egészségügyi Minisztérium épületébe, de később valamennyiüket felkeresem a saját helyükön.

– Naponta beszél valamennyi terület felelős vezetőjével?

– Szükség szerint. Állandó kapcsolatban vagyok a parlamenti és a közigazgatási államtitkárral. A hétfő-keddi parlamenti ülésekről rendszerint tájékoztatást kérek, vagy ha szükséges, beülök a patkóba.

– Hogyan rangsorol a szerteágazó területekről érkező és eltérő törekvések között?

– Egyaránt fontos, hogy például rendben történjenek meg a felvételi vizsgák, és a rezidenseket is sikerüljön itthon tartani. Egyiket sem tudnám a másik elé helyezni. Az egészségügy területén azonnal kellett foglalkozni egy sor jogszabállyal. Ha nem állítjuk le az ellátás minimális feltételeit szigorító szabályokat – és ezzel nem a minőségi követelmények alól akartunk kibújni –, akkor veszélybe került volna a kórházi működés biztonsága. Akut kérdések lesznek később is, a politika ilyen szempontból kiszámíthatatlan. Amíg nem a források elosztásáról lesz szó, addig a problémák rangsorolásában nem lesz ütközés, inkább csak az ágazatokon belül alakulnak ki fontossági sorrendek. A költségvetés tervezésekor, amikor már a közös szétosztásáról lesz szó, már más a helyzet. Remélem, addigra kialakul az együttélés kultúrája, és megtaláljuk a módját a források elosztásának.

– És akkor hogyan képzeli a prioritások felállítását?

– Van egy kialakult helyzet, egy bázis, s gondolom, kapok majd instrukciókat: mennyire lehet erre építeni, és hol jönnek be majd azok az igények, amelyek az előző évekkel szemben eltéréseket, változásokat okozhatnak.

– Ki adja az instrukciókat?

– A nemzetgazdasági tárca.

– Ők utasították a 11 milliárd forint zárolására?

– Igen, kormánydöntést tolmácsoltak. A zárolás érinti valamennyi ágazatot, de kaptunk listát arról is, hogy mely területeket nem érinthet elvonás, ilyen például az oktatás. Most az ágazatok vezetőinek kell eldönteniük, mi az, ami nem viselné el a zárolást, ezért mentesül alóla.

– Már feltárta a területét: mik a legsürgetőbb tennivalók?

– Minden területen akad tennivaló. A miniszterelnök úr az egészségügy megmentését bízta rám. De az egészségügy mellett az oktatás is rendkívül fontos. Az ország jövője azokon múlik, akik most az iskolákban tanulnak, illetve vergődnek a szociális gettókban, mert nincsenek, illetve nem nagyon voltak az iskolában. Nézzük sorban! Az egészségügyben a háziorvosok közérzetét szeretnénk mielőbb javítani, hogy a betegek jobb ellátást kapjanak. Szükség van a fekvőbetegellátók konszolidációjára, de ahhoz látnunk kell, hogy mekkora a gond valójában. Ez tehát későbbi lépés. Az oktatásban már történt apróbb igazítás, például az alsó tagozatos évismétlés lehetővé tételével. A nemzeti alaptanterv túlságosan a kompetenciákra épít, és nem írja elő a tartalmat, hogy mikor, milyen anyagot kellene gyakorolni. Ennek az átnézése is folyamatban van. Jó lenne, ha a szeptemberben olyan tanévnyitóra lehetne meghívni a tanárokat, a szülőket és a diákokat, ahol már létezik az a bizalmi légkör, amelyben mindenkinek megvan a maga feladata. A tanárnak tartalommal kell megtöltenie az órát, és tudatosítania a diákban, miért is van ott. Ugyanakkor meg kell adni a tanárnak a lehetőséget arra, hogy az iskola valódi tudásközpont legyen, ahol a gyerekek barátkozhatnak és kapcsolatokat is építhetnek. Nagyon fontos a szakképzés is. Ez a terület részben maradt csak nálunk, de abból nem engedhetünk, hogy ez a képzési forma olyan erős tudásalapot adjon, hogy az itt tanulók, versenyképes munkaerővé válhassanak.

– És a szociális terület?

– Az ellátásokat úgy kell átgondolni, hogy mindenki annyit és pont olyan segítséget kapjon, amennyit és amilyenre feltétlenül szüksége van. Kiemelten fontosnak tartom a család védelmét, ez a társadalom alapja. Tisztában vagyok azzal, hogy mindez nem segít azokon a gondokon, amelyek megoldásához pénzre volna szükség, de abban igen, hogy a meglévő problémák ne súlyosbodjanak. A rászorultaknak meg kellene mutatni, milyen eszközei és módszerei léteznek az önsegítésnek. Ebben az odafigyelés és a terepen lévők megbecsülése igen fontos, mert hatalmas feladat van rajtuk.

– Mit csinálnak a nyomortelepeken élő, már nem iskoláskorú, képzetlen emberekkel?

– Ez nagy feladat a tárca számára, de az állami, kormányzati felelősség mellett a civil szervezeteknek és az egyházaknak is komoly feladatuk lehet a probléma oldásában, hiszen ezen a terepen valószínűleg csak emberről emberre haladva lehet eredményt elérni.

– Úgy tudom, Orbán Viktor azt kérte öntől, legyen a területén béke. Mit gondol, meddig lehet még többletforrások nélkül pusztán gesztusokkal csitítani a hangulatot?

– Nemcsak gesztusok vannak: számos érdemi intézkedés született, amely nem pénzkérdés, de könnyíti az itt dolgozók életét, gondoljunk csak például a rezidens rendeletre. Valamennyi területen van párbeszéd, mindenütt a szakmai érdekvédőkkel együtt térképezzük fel a problémákat és keressük a megoldásokat. A helyzet nagyon nehéz, és tudom, hogy van feszültség is. Azt is tudom, hogy ennek van határa. A cél, hogy ezt ne érjük el.

– Mégis, hol a határ?

– Nem ezt számolgatjuk, hanem dolgozunk, de semmiképpen sem hetekre, és nem is évekre van szükség. Szócska Miklós az egészségügyben szeptemberre ígért tisztább képet, ekkorra tudja megmondani, hol és mekkora beavatkozásra van szükség. Azon vagyok, hogy valamennyi területről mielőbb elkészüljön egy hasonló problématérkép, amelynek alapján közösen dönthetjük el, hogyan tudunk továbblépni. Azt már látni, hogy az ellátórendszer szerkezetének módosítására biztosan szükség lesz az egészségügyben.

– Noha gyors megoldást ígértek, még függőben például a devizahitelesek ügye. Meddig?

– A kormány az eladósodás következményeit már enyhítette, meghosszabbította a kilakoltatási moratóriumot. De, mint kiderült, ebben az ügyben nemcsak a bankokkal kell megegyezni, a helyzet komplikáltabb, mint amire számítottunk, de megoldást kell adnunk, mert ezt várják tőlünk.

– A nyugdíjazásakor egy interjúban azt mondta: most már a családjával szeretne minél több időt eltölteni. Jól döntött?

– Nem volt könnyű döntés. Azt gondolom, fontos, hogy itt vagyok.

– És mikor érzi azt, hogy megérte, mert eredményes volt?

– Ha kiderül, hogy ezek az ágazatok, amelyek a tárcához kerültek, működőképesek, ha az újságokban jó hírek jelennek meg róluk, ha a közvélemény elégedett. Vagy ha a rendelőben természetessé válik, hogy udvariasan fogadnak.

„Minden területen akad tennivaló”