Csak az evangélikusok foglalkoznak komolyan az ügynökkérdéssel
Bátor és tiszteletre méltó lépésre szánta el magát az evangélikus egyház 2005 májusában, amikor úgy döntött, bizottságot alakít az ügynökmúlt feltárására. A kiváltó ok az a pár hónappal korábban nyilvánosságra hozott, ismeretlen eredetű ügynöklista volt, amelyre csaknem ötven (különböző felekezetekhez tartozó) egyházi vezető neve is felkerült. A világhálón közzétett, nagy vihart kavaró névsor pontatlanságokat is tartalmazott, némelyekről viszont bizonyossá vált, hogy annak idején valóban jelentettek az állambiztonságnak.
A botrány hatására indult evangélikus kutatás az egyház berkeiből eddig 35 beépített embert tudott azonosítani, köztük rangos tisztségviselőket, püspököket is. Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora közleményben ismerte el, hogy 1984-től a titkosszolgálatnak dolgozott. Indoklása szerint ily módon látta biztosítottnak az egyház jövője szempontjából fontos rendezvények zavartalan megtartását, és úgy tudja, nem okozott kárt senkinek, „sem személyeknek, sem egyházának”. A kép valóban sokszínű. Nem mindegy, hogy valakit megzsaroltak vagy karriervágyból lett besúgó, és az sem, milyen tartalmú jelentéseket írt. Az evangélikus egyház országos elnöksége és zsinati elnöksége ezzel együtt úgy ítéli meg, az „ügynöki tevékenység sohasem csupán egy vagy néhány ember ellen, hanem minden esetben az egész egyház ellen is irányult”. Az evangélikus vezetők álláspontja a Luther Kiadónál nemrég megjelent Háló című könyv bevezetőjében olvasható. A tanulmánykötet első darabja annak a Mirák Katalin szerkesztette sorozatnak, amely a tényfeltáró bizottság kutatási eredményeit ismerteti.
A bevezető szerint az evangélikus egyházban is akadnak, akik szerint nem lenne szabad (nyilvánosan) beszélni ezekről a kényes kérdésekről, a megbélyegzés veszélyének kitenni az egykor ügynökké lett püspököket és más személyeket. Az egyház vezetői ellenben hangsúlyozzák, hogy nem lehet csak azokra tekintettel lenni, akik ügynökké váltak, és megfeledkezni azokról, akik az „ügynöki tevékenységet folytató testvéreink miatt pályájukon, emberségükben, szolgálatukban, időnként még tisztességükben is hátrányt szenvedtek”. A tényfeltáró munka elvégzése azért is fontos, hogy ezt az „oly fájdalmas ügyet” ne engedjék át másoknak, például olyanoknak, akiket „sokszor nem is titkoltan egyházellenesség” vezérel. Az evangélikus vezetők sem állítják, hogy az ügynökügyek tisztázása napjaink legfőbb gondja. De ahhoz, hogy az egyház képes legyen hitelesen és jó lelkiismerettel teljesíteni küldetését, szembe kell néznie a múlttal. Még akkor is, „ha ezt mások nem teszik, vagy messze nem ilyen következetességgel, mint a Magyarországi Evangélikus Egyház”. Tény, hogy más felekezetek leginkább a kommunista egyházüldözés áldozataival foglalkoznak, saját szerepük feltérképezésére kevesebb idő és energia jut.
Amikor az a bizonyos ügynöklista napvilágra került, Veres András püspök, a katolikus püspöki kar akkori titkára első felindulásában az egyházak ellen indított szervezett támadásról beszélt. Hasonló szellemiséget tükrözött a hivatalos állásfoglalás is, azzal a különbséggel, hogy a püspöki kar elismerte: „a beszervezettek között bizonyára voltak olyan papok, szerzetesek és világiak, akik, sajnos, ártó szándékkal, súlyosan vétettek embertársaik ellen. Tetteikért kérjük a sértettek és Isten megbocsátását”. A püspöki kar végül mégsem elégedett meg ennyivel: 2006 tavaszán alapítványt hozott létre az egyház 1945 utáni történelmének vizsgálatára. Ennek vezetésével Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátot bízták meg. A kutatómunka eredményei akkor is nyilvánosságot kapnak, ha ennek révén az „egyház gyengeségei is felszínre kerülnek” – árnyalta korábbi véleményét Veres püspök az alapítvány létrejöttének bejelentésekor. Várszegi főapát azt mondta: „A teljes nyilvánosság pártján állok, még akkor is, ha az egyház számára kellemetlen információkra bukkanunk. A hallgatás nem érdeke az egyháznak. Ha nem mi fedjük fel az igazságot, akkor mások teszik meg helyettünk”.
Ám azóta mintha gyengült volna az elkötelezettség, az alapítvány működéséről nem sokat tudni.
– Szép csendesen folyik a munka, látványos eredmény még nincs – tájékoztatta lapunkat Várszegi Asztrik. A főapát minden évben beszámol a püspöki karnak, de szavaiból kiderült: erős túlzás lenne azt állítani, hogy az utóbbi időben a katolikus testület érdemben foglalkozott volna a témával.
A reformátusok még a katolikusokhoz képest is fáziskésésben vannak. Egészen 2008 végéig kellett várni arra, hogy a legnagyobb protestáns egyház körül is történjen valami. Ekkor fi atal, magukat az egyház elkötelezett tagjainak valló reformátusok honlapot indítottak az ügynökkérdés megoldására. Minket „elsősorban nem a múlt feltárása aggaszt, hanem a feltáratlan múlt következményei” –írták felhívásukban –, „felelősek vagyunk abban, hogy ne a hallgatás vagy a közöny legyen úrrá bennünk”.
A kezdeményezés azonban elhalt, és egyelőre nem hozott áttörést az sem, hogy a református zsinat tavaly tavasszal elhatározta az úgynevezett tényfeltáró történészbizottság megalakítását. Ennek működési rendjéről csak a közelmúltban született döntés. A bizottság célja mindenekelőtt az, hogy a korszak elnyomó szervezeteinek tevékenységét vizsgálja, és csak másodlagos, hogy a „látóterébe került személyekkel (értsd: az ügynökökkel) kapcsolatosan tényfeltáró kutatásokat végezzen”.
A református egyházon cseppet sem érződik, hogy sürgetné az idő: a zsinat felkérése értelmében mindazok, akik valamilyen „bizonyító anyag” birtokában vannak, ráérnek 2012. június 30-ig eljuttatni a dokumentumokat a bizottsághoz.
A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége másfajta módszereket kíván előnyben részesíteni. Feldmájer Péter elnök kérdésünkre közölte: a Mazsihisz a kezdetektől fogva azon az állásponton van, hogy nincs szükség saját tényfeltáró bizottság létrehozására. A hitközségek szövetsége ugyanakkor kész bármilyen iratot vagy engedélyt a kutatók rendelkezésére bocsátani, ami a múlt feltárását segíti. „Rajtunk nem fog múlni”, mondta Feldmájer Péter, aki korábban már beszámolt arról: egy meg nem nevezett professzor terjedelmes kötetben dolgozza fel a magyarországi zsidóság megfigyelését végző besúgóhálózat működését.
Melyik felekezet számít történelminek?
A kormány megvizsgálja annak lehetőségét, hogy a Magyarországi Román Ortodox Egyházat történelmi egyházzá nyilvánítsák – mondta Martonyi János külügyminiszter a közelmúltban, bukaresti tárgyalásai alkalmával.
A külügyminiszter kijelentéséből tévedés lenne arra következtetni, hogy eddig a kormányok adományozták a „történelmi” minősítést a vallási közösségeknek.
Ilyen státusz tulajdonképpen nincs is. Történelmi egyháznak a köznyelv általában a katolikus, a református és az evangélikus egyházat, valamint a Mazsihiszt nevezi. A médiatörvényben megjelent ugyan ez a kategória, de a vallásszabadságról szóló, 1990-ben elfogadott törvény jogi értelemben nem tesz különbséget a bejegyzett egyházak között, ebből kifolyólag nem is használja a „történelmi egyház” kifejezést. Elképzelhető viszont, hogy a Martonyi János által felvetett lehetőség a vallásszabadságról szóló törvény módosításának (szigorításának) az előszele. Az 1998–2002 között hatalmon lévő jobboldali kormány már próbálkozott ilyesmivel, de nem volt meg hozzá a kétharmados parlamenti többsége. Semjén Zsolt, a jelenlegi kormány miniszterelnökhelyettese akkoriban azt javasolta, hogy vezessenek be négy kategóriát: az elsőbe kerülnének a már felsorolt „történelmi” felekezetek, a másodikba az úgynevezett történelmi kisegyházak (Semjén értelmezésében a baptista, unitárius és ortodox egyházak), a harmadikba azok, amelyek egyik említett kategóriába sem tartoznak, de megfelelnek az egyházakkal szemben támasztott követelményeknek, a negyedikbe pedig az egyéb vallási közösségek.
