Magyarországon általában és így mostanság is, sok szó esik a magyar nemzeti létről. A parlamentben a köztársaság elnöke – színvonalasan – értekezik a politikai és kultúrnemzeti fogalom különbözőségéről; a trianoni béke időpontját emléknappá teszik; a kettős állampolgárság lehetősége törvénnyé válik.

A politikát láthatóan és érzékelhetően mindaz foglalkoztatja, ami a nemzeti tartalomból közvetlenül politikává tehető. Mondhatnám: ez így természetes.

De mindemellett más típusú nemzeti megközelítés is lehetne magától értetődő.

A magyarok ugyanis nemcsak nemzet, hanem civilizáció is. A civilizáció alatt itt most azoknak az értékeknek, életformáknak, kulturálisan rögzült reakcióknak és magatartásoknak az összességét értem, amely az európai kultúrán belül a magyarokat jellemzi. Ezekről általában nem beszélnek a parlamentben, s úgy tűnik, nincs olyan politikai erő, amely súlyának megfelelően kezelné a problémát.

Mert a magyar civilizáció nagyon is problematikus, s ez jó néhány adatban, öszszefüggésben megjelenik.

Itt van rögtön a zsidó-keresztény kultúra legfontosabb értéke, az élet. A bővítés előtti Európai Unió 15 tagországához képest –2007-es adatok szerint – a magyar férfiak több mint nyolc, a magyar nők több mint öt évvel kevesebbet élnek.

Ha 1830-ban Széchenyi a Hitelben azt írhatta, hogy a magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene, akkor ma azt lehet mondani: a magyar – s különösen a magyar férfi – hamarabb hal meg, mint ahogy azt a vég elkerülhetetlenségének logikája diktálná. (A visegrádi országokhoz – Lengyelországhoz, a Cseh Köztársasághoz és Szlovákiához – képest is rosszabbak a magyar mutatók. Közvetlen szomszédaink is két esztendővel többet élnek.)

Az idő előtti halálnak okai vannak. Így például – a fent említett összehasonlítás koordinátái mentén, százezer lakosra vetítve – a magyar férfiak több mint kétszer anynyian, a nők pedig hatvan százalékkal többen lesznek rákosak, mint európai társaik. S ez bizonyosan nem azért ilyen rossz arány, mert a magyarok genetikailag úgymond „silányabb” anyagból lennének. Azért halnak korábban, mert a magyar civilizáció működése ezt eredményezi. Egészen hihetetlen, de honfitársaink nagyjából egynegyede gondolja úgy, hogy egyáltalán semmit sem tehet saját egészségéért, életkilátása növeléséért. Lehet, hogy ők azok, akik Istent tartják a történelem, a történések urának.

Az elemzés igénye nélkül tovább is boncolgatható a civilizációs vetület. A dohányzáshoz köthető halandóság a magyarok esetében két és félszerese az uniós tizenötök átlagának, az alkoholfogyasztáshoz köthető halandóság pedig a férfiak esetében mutat hasonló értéket. Életünk és halálunk tehát rajtunk múlik. Úgy tűnik, nemzeti tragédiánk, az élet idő előtti elvesztésének okai sokkal inkább civilizációnkban, azaz önmagunkban, mintsem Trianonban keresendők.

A civilizációs politikai diskurzus hiánya miatt ennek tudatos átgondolása egyáltalán nem történik meg, pedig a gondolkodásnak itt igazi tétje lenne. Jól mutatja a civilizációs tudatosság hiányát, hogy míg a dohányzást térben korlátozni kívánják (lásd: legutóbb a dohányzás betiltását a tömegközlekedés megállóiban), reklámozását tiltják, addig az alkohollal teljesen más politikát folytatnak. Az alkohol reklámja csak részben korlátozott, s legújabban még a pálinkafőzés tekintetében is minden törvényes nehézséget megszüntettek. Vajon mitől lenne civilizációsan átgondolt egy ilyen politika?

Természetesen én is látom, hogy a következetlen magatartás mögött olyan nem kellően átbeszélt és tudatosított civilizációs dilemmák rejlenek, amelyek az európai kultúra egészét jellemzik. A judeo-keresztény kultúrkörből leszármaztatott normák általában stigmatizálják a szenvedélyeket – miközben a szenvedély az ember lényegéhez tartozik. (A világirodalom bizonyos értelemben nem más, mint a megírt szenvedélyek története.)

A hét fő bűn egészében éppúgy a szenvedély ellenében fogalmazódik meg, mint ahogy a különféle szenvedélyeket tiltó vagy korlátozó állami jogszabályok. A kultúra szabályozni és limitálni kívánja a szenvedélyeket, miközben ezek valahol-valahogyan utat törve, éppúgy a kultúra részeivé válnak, mint adott esetben megbélyegzésük, üldözésük. Itt vélhetően a civilizációs különbségek az arányokban mutatkoznak meg.

Úgy tűnik, hogy az élethossz szempontjából a magyarok Európa sok országához képest nem igazán jó arányokat alakítottak ki, s a politika csak leképezi ezt a társadalmi-civilizációs diszharmóniát, következetlenséget.

A magyar civilizáció problematikusságát nem csak az élettartam hossza felől lehet észlelni.Máshonnan máshogy is látszik, láthatóvá tehető. A „World Value Survey” 2009-es nemzetközi értékvizsgálata keretében az derült ki, hogy Magyarország a világ kulturális értéktérképén egyértelműen az ortodox keresztény kultúrkörhöz áll közel; helye valahol Bulgária és Moldova között lelhető fel.

Ez annyit tesz, hogy a magyarok kevésbé bíznak másokban; az önmegvalósítási értékek kevésbé fontosak számukra; nemigen tolerálják a másságot; kismértékű a mindennapi aktív politikai szerepvállalásuk, mert a civil és politikai szabadságjogokat nem is tartják annyira fontosnak.

Mindez arról szól, hogy a magyar civilizáció sok ponton különbözik attól az Európától, ahol az emberek tovább élnek. Meglátásom szerint a magyar politikai diskurzusból és a nálunk csak kevéssé létező közéletből (merthogy a magyarok a polgári és politikai jogokat nem ítélik olyan fontosnak), hiányzik a civilizációs vonulat. Burjánzik a nemzeti léthez kötődő beszédmód, de nincs szó arról, hogy miként lehetne más az, aminek másnak kellene lennie.

Széchenyi 1830-ban azt írta: „A Magyar nem bírja magát olly jól, mint körülményei engednék.”

Száznyolcvan év után eljutottunk oda, hogy a magyar már nem is beszél erről.