De ki védi meg a gyerekeket?
Persze azt se hiheti senki, hogy úgy általában tudható, mit akar a Fidesz a gyerekekkel, hiszen politikusaik meglehetősen eltérő állásponton vannak. Orbán Viktor szerint például az integráció teljes egészében elhibázott volt, Hoffmann Rózsa nemrégiben még elképzelhetőnek tartotta a szegregált osztályok létrehozását, Pokorni Zoltán – a Fidesz valóban komoly, hozzáértő, széles körű szakismerettel bíró – alelnöke viszont úgy véli, az eddiginél több pénzt kellene áldozni az integrációra.
Amit mégis tudni lehet: a pedagógusok különleges jogi védelem alá kerülnek, a tanárt bántalmazó szülő súlyos börtönévekre számíthat. S tudható az is, hogy újra megbuktathatóak a gyerekek.
„El akarják hitetni velünk, hogy csak arra a csekély tudásra van szükségünk, amivel megtaláljuk a bevásárlóközpont bejáratát és a pénztárcánkat a hitelkártyánkkal a zsebünkben. Az ismereteket tehernek tekintő szemlélet – amely alól fel kell szabadítani a diákokat – intézményesítette a félműveltséget. (…) „A gyerekeknek »kompetenciája« már van, csak tudása nincs hozzá. Pedig akinek nincs megbízható, mindig előhívható ismeretanyaga az emberről, a világról, az védtelen és kiszolgáltatott, könnyen megvezethető lesz. Elveszíti a kritikus szemlélet, a mérlegelés, az okos választás képességét az élet minden területén!” Így aggódott 2009-ben a Hoffmann Rózsa szervezésében létrejött Iskola, erkölcs, tudás konferencia résztvevőihez írt levélben Orbán Viktor.
Ha azt hinnénk, a miniszterelnök komolyan gondolja, amit ír, mi is aggódhatnánk. Ezt azonban egy percig sem hiszszük. Így, ha kivonjuk a szövegből a blablát, kihámozódik egyrészt egy jogos észrevétel, miszerint a valaha klasszikusnak tekintett polgári műveltséget elsajátítók köre fájdalmasan szűkül. (Tegyük hozzá: ezt a tudást sajnálatos módon mindig csak a társadalom egy szűkebb rétege szerezhette meg.)
Mi még természetesnek tekintettük, hogy a Varázshegyet, az Oblomovot, a Bűn és bűnhődést nagykamaszként elolvassuk és kortársainkkal megvitassuk, ahogy az is természetes volt, hogy tudjuk, hol keressük a Pallasban vagy a Révaiban az új fogalmakat. Az, hogy most ez kevéssé természetes, valóban szomorú, s én szívből remélem, hogy, ha később is, de egyszer csak kedve lesz a most felnövő generációnak is elolvasni a világirodalom csodáit, megnézni a ma már „képtelenül lassúnak” tűnő filmklasszikusokat, élvezettel végighallgatni egy komolyzenei koncertet. Azonban annak az okát, hogy ehhez most kevesebb az affinitásuk, mint hajdan nekünk volt, nem az oktatásban, hanem a megváltozott világban, a permanens infokommunikációs forradalomban (már megint egy forradalom…) kell keresni.
Gyermekeink nagyon sok mindent tudnak, amit mi nem, vagy legalábbis sokkal lassabban sajátítunk el, fantáziavilágukat, kreativitásukat más késztetésekkel és más keretek között élik ki, mint mi, hajdanán. Ennek ellenére – Orbán Viktorhoz hasonlóan – remélem, hogy amit mi „egyetemes” értéknek tartunk, a ránk döntő hatással lévő kulturális javakat előbb-utóbb ők is befogadásra érdemesítik majd.
Van azonban a már idézett levélben és az új oktatási politika eddig megismert ajánlásaiban egy jelentékeny szemléletbeli különbség ahhoz képest, amit én pedagógusként, vagy liberális politikusként képviseltem. A kompetencialapú oktatás kritikus megközelítése vélhetően ismeretbeli hiányosságokat takar.
A kompetenciaalapú oktatás nem jelent mást, mint a képességek, készségek fejlesztését, az alkalmazásképes tudást középpontba helyező oktatást, mely lehetővé teszi, hogy a külön-külön fejlesztett kompetenciák szervesüljenek, és alkalmazásuk életszerű keretet, értelmet nyerjen a gyerekek számára. A cselekvésből kiinduló gondolkodásra nevelés, a felfedeztető tanítás-tanulás, a megértésen és tevékenységen alapuló fejlesztés egyébként nehezen lehetne kárhoztatható.
A mindezzel most szembeállított régi-új szemlélettel az a legfőbb probléma, hogy a gyermekeket nem egyenrangú partnernek, hanem megregulázandó alattvalónak tekinti, fenntartva a borzalmas porosz oktatási szemléletet. (Ennek aurájáról, lélekromboló hatásairól az Iskola a határon vagy épp az angol IF című filmen túl is rengeteg nagyszerű irodalmi mű született.)
Ebbe a szemléletbe jól illeszkedik az a mélyen igazságtalan hozzáállás, miszerint a pedagógust bántalmazó szülő akár börtönnel is sújtható, a gyermeket bántalmazó pedagógusnak azonban legfeljebb elbocsátással kell szembe néznie (és erre is ritkán kerül sor).
Holott sokkal gyakoribb a gyermekek fizikai bántalmazása, mint a pedagógusoké, és a pszichikai bántalmazás esetében ez méginkább így van. Ráadásul az a pedagógus, akit bántalmaz egy szülő, felnőtt szereplő egy konfliktusban, melynek elmérgesedéséhez sok esetben a hozzá nem értés, az érdektelenség is hozzájárul.
Ez a törvényi intézkedés a pedagógus közhatalmi tekintélyét hivatott megteremteni, ahelyett, hogy a tanárokat a megértőodafigyelő, partneri attitűdre motiválná.
Ezek a szankciók csak akkor fogadhatók el, ha ugyanakkorra büntetés sújtja azt a tanárt is, aki lekever egy pofont a diákjának. Még ez is nagyon méltányos lenne: hiszen ez utóbbi esetben nem felnőtt inzultál felnőttet, hanem egy hatalmi pozícióban lévő felnőtt egy alárendelt helyzetben lévő gyereket.
A „jó szóval” helyett fegyelemmel oktató iskola nehéztüzérségében fontos kellék a buktatás visszaállítása is.
A buktatás sok mindenre jó: az önbizalom rombolására, a tanulással szembeni ellenérzések rögzítésére, a kívülállás érzésének megteremtésére, és mindemellett arra is, hogy egy embert már cseperedő korában vesztes pályára állítsunk. Egyre viszont alkalmatlan: a gyermek felzárkóztatására, inspirációra a kívánt készségek elsajátításához.
Mint olvashattuk, a gyakorló pedagógusként is komoly tapasztalatokkal bíró Hoffmann Rózsa vívmányként és megoldásként mondja: „A magyar neveléstörténetnek van egy szép, de elfelejtett hagyománya, az összevont osztályok. Ezekben 8–10, különböző korú diák tanul együtt, a tanítónak pedig gyerekre szóló tervet kell készítenie. A diákok így semmiben sem maradtak el normál iskolába járó társaiktól, együttműködésben viszont nagyot fejlődtek. Az elképzeléseinkben ezért az öszszevont osztályok is szerepelnek.”
A romantikus-nosztalgikus neveléstörténeti példát hajdanán is a szükség hívta életre, az összevont osztályokból, aki tehette, magántanítóhoz mentette ki a gyermekét, akik meg olyan tehetségesek és szorgalmasak voltak, hogy ilyetén körülmények között is megállták a helyüket, a nagyvárosi kollégiumokban-gimnáziumokban kaptak esélyt a valódi ismeretek megszerzésére. Az összevont osztály a lemaradás biztos útja. Lehet, hogy az így fenntartott falusi iskolák a falu polgármesterének örömet okoznak, de az odajáró diákokat megfosztják a minőségi oktatás lehetőségeitől.
A közoktatásban sokkal több forrás kell, mint amennyit az előző kormányok – amelyekben magam is dolgoztam – képesek voltak betenni. A közoktatás minőségi ugrásához sokkal magasabb színvonalú pedagógusképzésre van szükség, és az életpályát is vonzóbbá kell tenni.
E kihívásokkal számos hozzáértő politikus tisztában van a Fideszben. Szívből kívánom, hogy munkájukat siker koronázza. Ám rendkívül fontos, hogy addig se váljanak a gyerekek a valóságos és virtuális pálcák, a fenyegető légkör vagy a szegregáció áldozataivá.
A szerző 2002-2008 között a MeH államtitkára
