Vagy ha nem az, hát az volt. Vagy az lesz.

A portásnak az ma már meg se kottyan, ha valamelyik fizikus kora reggel tömött szemeteszsákkal a kezében érkezik munkába, és abból kezdi előkotorni a beléptető kártyáját zavart tekintettel. Istenem, hát van ilyen. Otthon a szegény kutató szemeteszsák helyett az aktatáskáját dobta a konténerbe, ezért indult a munkahelyére háztartási hulladékkal. De a portás ezen meg sem lepődik, mert a portásfülkéből nézve minden fizikusnak van valami zizije.

Vagy ha nincs, hát volt.

Vagy lesz.

Látott ő már olyat, hogy egy vendégtanár normálisnak tűnt egészen, egyszer azonban éjféltájban egy szál pizsamanadrágban állított be az intézetbe, cipő nélkül, zokniban, és mindkét zokni szárából golyóstollak kandikáltak kifelé.

Istenem, hát ez érthető, gondolta a portás. Elvégre nincsen a pizsamanadrágon zseb, hová dugta volna a tollait a docens úr, ha nem a zoknijába?

Megtörtént az is, hogy az egyik tanársegéd minden ebédszünetben a földszinti bejárat melletti folyosón álldogált, és az egyik konnektorral fenyegetőzött emelt hangon.

Van ilyen, nyugtázta a portás.

Hiszen mi mást lehet csinálni, ha az ember nem tudja a problémáit a saját kollégáival megbeszélni? Két hónapig sem dolgozott az intézetben a tanársegéd úr, egy szép napon eltűnt, és a portás azon vette észre magát, hogy ebédszünetekben a portásfülkéből könyököl bánatosan kifelé, és azt a bizonyos konnektort nézi, amely attól fogva kissé mindig magányosnak tűnt. Egészen társtalannak és elhagyatottnak.

Ma már egyetlen tudós sem képes olyasmit produkálni, ami a portásfülkében megdöbbenést keltene. A portás az egyik éjjel látott egy fizikust, aki a kutatóintézet területén lévő szolgálati lakások egyikéből kilépve járkált a holdfényes parkban, és minden alkalommal, amikor összefutott az intézetet őrző német juhászkutyával, fölrezzent, s így szólt:

– Ó, hát ön az? Majd tűnődő képpel sétálgattak mindketten tovább. Istenem, hát ez egy tisztelettudó ember, bólogatott a portás. Elvégre hol van az előírva, hogy az állatokat csak tegezni lehet?

Nem lepődött meg akkor sem, amikor a minap hajnaltájt egy fekete csuklyát viselő alak nézett be a portásfülke kicsiny ablakán.

– Hová lesz a menet, professzor úr? – kérdezte kedélyesen a portás, de a válaszra már nem emlékezett, mert leütötték.

Egy órával később tért magához, alvadt vér borította a homlokát, és amikor körbenézett, szomorúan állapította meg, hogy eltűnt a fülkéjéből a kistévéje, meg a rezsója egy fazékkal, amiben még benne volt egy fél kolbász.

De a portás nem csodálkozott egyáltalán. Istenem, hát van ilyen, vonta meg a vállát.

Nagy hirtelen rezsóra és kolbászra támadt igénye a professzor úrnak.

A szükség nagy úr.