A Jobbik néhány faragatlan beszólástól és kinyilatkoztatástól eltekintve igyekszik bebizonyítani, hogy képes a parlamentarizmus játékszabályait betartva és radikalizmusát mégsem feladva politizálni. Törekvése akár sikeresnek is minősíthető, bár választói terei sérülékenyek – a kormánypártok továbbra is igyekeznek e tájékon jelen lenni, sőt ahol lehetséges, a vetélytársat korholni, egyidejűleg szimbólumaikkal élve kiszorítani.

Orbán Viktor az első hónapokban, a „kegyelmi időszakban” sem szeretné a „kétharmados burát” fölemelni, intézkedéseinek zöme látszólag a kiváltságos, népszerűtlen csoportok, területek ellen irányul, s alig-alig ér célba a kritika, hogy a bejelentett lépések jó része lényegében a vagyonosabbaknak kedvez. A nemzeti együttműködés színes lufijai sem pukkantak szét, pedig a két vidéki konzultációt nem követte több. Elképzelhető, hogy amikor az elvont számok valósággá érnek, szertefoszlik a kormányzati kommunikáció keltette illúzió, ennek ellensúlyozására azonban addigra kiépült hatalmi és médiagépezet áll Orbánék rendelkezésére. Nagy többségük birtokában szélsebesen emelik hadállásaikat azokon a stratégiai pontokon, amelyek az elszámoltatás színterei lesznek, és ott, ahol alkotmányos aggályok vethetők föl. Feltűnő a „kiszolgáló személyzet” megválogatása is – Papcsák Ferenc és Domokos László portréiból az rajzolódik ki, hogy amolyan politikai „féltéglák”, amelyekkel be lehet verni ajtót, ablakot. Schmitt Pál pedig a felül lévő alattvaló prototípusa.

A törvényjavaslatok dömpingje a kormánynak nem ösvényt vág, hanem sztrádát épít, s ezt hiába ítéli meg hasonlóan mindhárom ellenzéki párt – arra ügyelnek, hogy más-más hangsúllyal, jól megkülönböztethetően tegyék ezt, mert (joggal) vélik úgy, hogy bármiféle összemosás nehezen toborzott táborukat zilálja szét. Ettől nyilván a szocialisták tartanak a legkevésbé, míg a legtöbb félnivalója az LMP-nek van. Az MSZP igyekszik kikerülni a karanténból, s logikus, hogy gesztusokat főként az LMP, a civil szféra és a szakszervezetek felé tesz, mondván: ezen a térfélen bukkanhat fel a legtöbb visszaszerezhető szimpatizáns. Az LMP vezetőinek lelki szemei előtt viszont állandóan ott lebeg elrettentő példáként a Demokratikus Charta emléke, a „halálos ölelés”, amelybe az SZDSZ „beleszaladt”. Schifferék számíthatnak a szocialisták kitartó udvarlására, az MSZP a folyamatos kikosarazásra. Ez megkönnyíti a kormánypártok dolgát – az amúgy sem erős ellenzéki jogosítványok megoszthatók.

Mint ellenzékben, úgy a hatalomban is beméri az alkotmányos rend korlátait a Fidesz. A korlátokat (kordonokat) bizonyos helyeken bontogatni fogja, azaz igyekszik a játékszabályokat szándékaihoz igazítani, de ezt megteheti különösebb átszabás, roncsolás nélkül is. Habozás nélkül veszi birtokba a kontroll intézményeit. A további gazdasági-társadalmi intézkedéscsomag ideje pedig akkor jön el, amikor a hatalmi terepasztalon már minden a rendelkezésére áll ehhez.