A középosztálynak és a leszakadóknak is kedveznünk kell
– Első lépéseként benyújtott egy önálló törvénymódosítási javaslatot, hogy visszaállítsa a buktatást és az osztályzást az alsó tagozatban. Ezt látta a legnagyobb problémának?
– Nehéz lenne rangsorolni az elhibázott oktatáspolitikai intézkedések, a folyamatos pénzelvonás, a pedagógustársadalom ellenében hozott döntések miatt felhalmozódott bajokat. Arra vállalkoztam, hogy felemeljük a mélypontra süllyedt magyar oktatást olyan rendelkezésekkel, amelyek a magyar oktatásügy legnemesebb hagyományaiból táplálkoznak. Ennek sok eleme van, például a nevelés visszahelyezése az oktatás egészébe, a pedagógusok tekintélyének helyreállítása. Első intézkedéseink között a hibás, de könnyen megváltoztatható elemek korrekciója mellett döntöttünk: ezek egyike az évismétlés és az osztályozás korábbi rendjének visszaállítása. Az osztályzás mellett ugyanakkor, ahol igény van rá, a szöveges értékelés lehetőségét is biztosítjuk.
– A számok azt mutatják: a szülők elfogadták a pedagógusok véleményét, hiszen – beleegyezésükkel – változatlan arányban ismételtek évet a diákok. Ez nem igazolja az ön szavait, amelyek szerint a buktatás tilalma csorbítja a pedagógusok tekintélyét.
– Ez a döntés nem a statisztikai adatok okán született. A pedagógustársadalom döntő többségével egyetértve nem tudom helyeselni azt a jogrendet, amelyben szakmailag felkészületlenek kezébe komoly jogosultságot adnak. Minden olyan intézkedés, amely a társadalom felé megkérdőjelezi a pedagógus döntésének szakszerűségét, csorbítja a tanárok tekintélyét. Mivel szakmai döntésről van szó, az évismétlés kérdésében nem a szülőknek, hanem a tanítóknak kell dönteniük.
– Európai uniós konferenciákon pedagógusokkal beszélgetve az derül ki, hogy barbár dolognak és a pedagógus kudarcának tartják az alsó tagozatos buktatást.
– Vitatom, hogy barbárságnak nevezhető az, ha egy iskolarendszer lehetőséget teremt a minimális követelményeknek megfelelni nem tudó gyerekeknek arra, hogy az év megismétlésével szert tegyenek a későbbi sikeres tanuláshoz elengedhetetlen alapkészségekre. Nem lehet egyetlen tényező kiragadásával különböző országok oktatási rendszerének eredményességét összehasonlítani. Egy dologban biztos vagyok: a magyar oktatás korábbi színvonalát mindenütt elismerték, inkább irigyeltek minket, mint hogy becsmérlően nyilatkoztak volna. Az évismétlés nem stigma. Éppen az rombolta a pedagógusok tekintélyét, hogy úgy kommunikált a korábbi oktatásirányítás: a buktatást a szakmájukhoz nem értő pedagógusok alkalmazzák, büntetésként. De az évismétlés nem büntetés, hanem a gyerek számára esélyt teremt a felzárkózásra. Ha egy gyerek a második tanév végére nem tanulja meg az írás, olvasás, számolás alapjait legalább elégséges szinten, a harmadik osztályban nem tud a társaival haladni, a tapasztalatok szerint a „kegyelemből” átengedett diákok végigbukdácsolják az iskolát. Az évismétlést tiltó –illetve alku tárgyává tévő – törvény azt közvetítette a kevésbé szorgalmas gyerekek felé, hogy a kötelességet nem kell teljesíteni. Épp ideje ezen változtatnunk. A sokat emlegetett finn modell esetében pedig nem szabad megfeledkezni arról, hogy a finnek húszfős osztályokban, asszisztensekkel dolgoznak a pedagógusokkal, így érik el a „csodát”. A mi oktatási rendszerünkből viszont az utóbbi években annyi pénzt vontak ki, hogy nagy létszámú osztályok vannak, és csak egy pedagógus foglalkozik az órákon a diákokkal. Ilyen helyzetben szakmailag nem lehetséges, hogy a pedagógus naponta több órát egyénileg foglalkozzon azzal a kisgyerekkel, aki még a betűket sem ismeri. Nálunk nincs más eszköz, mint az évismétlés, de ez csak a végső megoldás lehet.
– Nem volna célszerűbb inkább nálunk is csökkenteni az osztálylétszámokat és pedagógiai asszisztenseket alkalmazni?
– Ha majd az ország gazdasági ereje előteremti az ehhez szükséges milliárdokat, változhat a helyzet. Ma az iskolák költségvetésének 90 százalékát a bérek teszik ki. Az alacsonyabb létszámú osztályok kialakítása és a segítő pedagógusok alkalmazása az alsó tagozat humánerőforrás-igényét megduplázná. Ezt a pénzt még egy szerencsésebb gazdasági helyzetben sem lehet egyik napról a másikra előteremteni. Az a szándékunk, hogy a hátrányos térségekben kezdjük el ezt a folyamatot, olyan módszertani kultúrát biztosító továbbképzéssel, amelynek segítségével hatékonyan lehet foglalkozni a gyerekekkel a kétpedagógusos, kisegítő személyzettel működő, kis létszámú osztályokban. Alapvető célunk a leszakadás megakadályozása.
– Akkor is, ha az ezt célzó intéz kedéseket a középosztály ellenzi?
– Egy jó oktatási rendszer mindent elkövet azért, hogy a szociokulturális háttér által meghatározott különbségek csökkenjenek. A felzárkóztatás direkt módon ugyan nem a középosztály érdekeit szolgálja, de a középosztálynak is érdeke, hogy ne szakadjon ketté a társadalom. A középosztály érdekeihez inkább a gimnáziumi képzést, a tehetséggondozást szokták sorolni. A kettőt egyensúlyba kell hozni. A középosztálynak és a leszakadóknak is kedveznünk kell, nincs sorrend, a szegényeket és a jobb módban élőket egyaránt szolgáljuk.
– Franciaországban is kiemelt oktatási körzeteket hoztak létre, több pénzt és pedagógust átcsoportosítva a hátrányos helyzetű területekre. De nem vált be, épp most alakítják át a rendszert. Igazi eredményt csak a deszegregáció hozott.
– Ha egy faluban a lakosság 80 százaléka halmozottan hátrányos helyzetű, akkor eleve szegregált környezetről kell beszélnünk. Egy ilyen falu lakossági szerkezetébe nem lehet kívülről beavatkozni, nem lehet „középosztálybelieket” odatelepíteni. Itt gondoskodni kell arról, hogy legalább az iskola legyen kiváló, mert a tudás jelenti az ott élő gyerekeknek a későbbi egyetlen kitörési lehetőséget. Más a helyzet egy nagyvárosban, ahol lehet a körzethatárok kijelölésével és iskolák közötti mobilitással megakadályozni a szegregációt. Ezt kell tennünk. Franciaországban ezek a zónák inkább nagyvárosokban alakultak ki, Magyarország településszerkezete viszont más. Nálunk az igazán súlyos körülmények Baranyában, Borsodban vagy Szabolcsban, a kis falvakban vannak. Sok a pozitív példa is. Hódmezővásárhelyen például elég jól kezelték ezt a problémát, a sikeres, jó példákat szeretnénk kormányzati szintre emelni modellként, és sok helyen bemutatni.
– Említette, hogy egy törvénymódosításnak mindig üzenete van. A Btk.-nak a pedagógusok kiemelt védelmét szolgáló módosítása azt üzeni: ők nem tehetnek semmiről. Pedig kutatások arra is utalnak, hogy a pedagógusok sokszor nem képesek kezelni a problémás helyzeteket.
– Tarthatatlan, hogy ma lényegében minden hibáért, ami az oktatási rendszerben megtalálható, azokat a pedagógusokat teszi felelőssé a társadalom és az éppen aktuális oktatásirányítás, akiket az életkörülményeikben igen mélyre taszított, és akiket számtalanszor kommunikációban, jogalkotásban megalázott, mert a szakértelmüket sutba dobta. Ez olyan mérvű igazságtalanság, amit végre jóvá kell tennünk, hogy helyrebillenjen a mérleg. Hoszszú éveket töltöttem el a pedagóguspályán, dolgoztam kutatóként is. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy a pedagógusok többsége önzetlenül, szakmai tudása legjavát adva végzi a munkáját. Az egész társadalom érdeke, hogy a pedagógus pozitív példa legyen. Megengedhetetlen kinyilatkoztatás volt, amikor az iskolai agresszió okait vizsgáló bizottság azt állapította meg, hogy a növekvő erőszakért a pedagógusok a felelősek. A többi körülménnyel, például azzal, hogy a tanárok és a tanítók milyen feltételek mellett dolgoznak, már nem törődtek, mint ahogyan a családi, szociális és társadalmi hátteret sem vizsgálták.
– Most megint csak a probléma egyetlen elemével foglalkoznak, és nem veszik figyelembe a pedagógusképzés hiányosságait és az új társadalmi közeget, amelyben már nem a pedagógus a tudás egyedüli letéteményese. Egy ilyen helyzetben nem lehet egy jogszabállyal visszaadni a pedagógus tekintélyét.
– Az oktatási rendszernek arról kell gondoskodnia, hogy a pedagógus úgy menjen az iskolába, hogy lelki állapota rendben legyen, és képes legyen az agresszív gyerekeket kezelni. Ez óriási lelki energiákat követel. Ma nincsenek ilyen állapotban a pedagógusok. Ha egy tanár arra gondol az órája közben, hogy mit ad enni a gyerekének vacsorára, mert elfogyott a fizetése, akkor tőle nem racionális elvárni az emberfeletti munkát. A másik nagyon fontos dolog, hogy a pedagógus szakmailag felkészült legyen, és ismerje a konfliktuskezelési technikákat. Az elmúlt időszakban nem volt ilyen szervezett felkészítés. A pedagógusokat bedobták a mély vízbe, abba a megváltozott társadalmi közegbe, ahol nagyon sok az agresszív gyerek és szülő, és ők nem nagyon tudták kezelni ezeket a problémákat. Kinek a hibája ez? Annak a pedagógusnak, aki nem kapott hozzá segítséget, vagy annak a rendszernek, amely nem gondoskodott a segítségről? Szerintem az utóbbié.
– Azoknak az iskoláknak, amelyek igényelték, rendelkezésükre állt a továbbképzés, ha vállalták az integrált oktatást.
– Kevés ilyen volt, az is szakmailag ellenőrizetlenül, eltérő színvonalon. Az agresszió kezelését a pedagógusképzés részévé kívánjuk tenni. A pályán lévő 150 ezer pedagógusnak viszont csak a kötelező továbbképzésekkel tudunk segíteni.
– A pálya presztízsén javítana a béremelés és az is, ha nemcsak a pályán eltöltött idő, hanem a teljesítmény is számítana.
– Szeretnénk egy külön pedagógus-bértáblát és egy pedagógus-életpályamodellt bevezetni, amely a teljesítményt is honorálja.
– A teljesítményt hogyan mérik?
– Külső szakmai ellenőrzési rendszert fogunk bevezetni, az értékelési rendszer koncepciója már 80-90 százalékban elkészült, az ellenőrzést végző szakértők képzését pedig már a következő tanévtől elkezdjük. De óvakodom a mérés kifejezéstől. A pedagógiai munkának csak kevés eleme fejezhető ki numerikusan, értékét más módszerekkel, például megfigyeléssel és interjúk készítésével lehet felmérni.
– A pedagógusbéreket szándékaik szerint a központi költségvetés fedezné. Azt is a központban döntik majd el, hogy egy iskolában hány pedagógusra van szükség? Ki lesz így a munkáltató?
– A gyereklétszám, a csoportlétszám és a feladat alapján kell meghatározni, hány pedagógusra van szükség egy adott iskolában, a kiszámítás módját törvényben fogjuk szabályozni. A munkáltatói jogokat a 70-es évek elején az igazgatók kezébe adták: ez olyan érték, amin nem áll szándékunkban változtatni. Az államnak kötelessége az ingyenes közoktatás biztosítása, vagyis neki kell előteremtenie az ehhez szükséges forrásokat. De az iskola a helyi közösségé is, az önkormányzatnak így kötelessége fenntartóként anyagilag hozzájárulni a kiadásokhoz. Ha nem tud, átadhatja az államnak a fenntartói jogokat.
– Ez elsősorban a kis falusi iskolákat érintené, hiszen ott okoz gondot a források előteremtése. Állami tulajdonba veszik ezeket a kis iskolákat?
– Azt szeretnénk, ha minden önkormányzat gond nélkül fenntarthatná népességmegtartó intézményeit, köztük az iskolát. Ha ez nem megy, az állami tulajdonba vétel a lehetőség.
– Ön szerint akár nyolc fővel is fönntartható egy iskola. Ez valóban jobb a gyereknek, mintha utazna pár kilométert egy jól felszerelt, jó minőségű oktatást nyújtó iskolába?
– A magyar neveléstörténetnek van egy szép, de elfelejtett hagyománya, az összevont osztályok. Ezekben 8-10, különböző korú diák tanul együtt, a tanítónak pedig gyerekre szóló tervet kell készítenie. A diákok így semmiben sem maradtak el normál iskolába járó társaiktól, együttműködésben viszont nagyot fejlődtek. Az elképzeléseinkben ezért az öszszevont osztályok is szerepelnek. Sok szülőnek az a fő szempont, hogy ne utazzon sokat a gyereke. Nem szabad generálisan kimondani, hogy csak ez vagy az az oktatási forma a jó, meg kell őrizni a rendszer sokszínűségét.
