A napokban Prima Primissimára jelölt 76 esztendős Édeske persze szereti a csokit, de ez azért nem ilyen egyszerű. Hiába a hivatalos művészettörténeti megszólítássá nemesbedett név, mert a desszert után még hátravan egy fogás: a ház, ahol 1967 óta él, „olyan, mint egy nagy sajt”. Találó a baráti megállapítás a zegzugos, föl s le nyújtózkodó fülkécskékből tágas terekké duzzadó, buja kertbe érkező varázslatos otthonról. Melyet átsző az édes szeretet, s az apró találmányok csipkelődése. A csengő például, mely a zaklatók elhessegetésére csak egy húszas bedobása után működik, vagy a törhetetlen üveg földszint és altáj között, miként múzeumokban szokás a lépdesés. A kezdetben egyetlen szobácskából álló, 1927-ben hulladék anyagokból tákolt házikót úgy építgette, erősítette, akár az életét és a műveit. Lassan, de játékos macskaként mindig is huncutul pofozgatva és tágítva a körötte lévő teret. Csakhogy Harasztÿ István neoavantgárdját a szocializmus nehezen emészti, így hát a kinetikus szobrászművész eközben minden adag desszert és minden szelet sajt előtt kénytelen-kelletlen elkortyolgat vagy épp fogai közt elszürcsölget jó néhány adag feketelevest. A keserízt, melyet a többnyire pompázatos főfogások nélküli, különös menüsor adott, pályája kezdetétől Évával édesítette. Az étrendet hívő katolikus feleségével közösen választották, együtt fogyasztották. A Kossuth-díjas Kossuth-díj-bizottsági tag ma is derűs szeretettel öleli párját, felebarátját, két lánya anyját, öt unokája nagymamáját. Őshonos kispesti, és ahová született, onnan se a Rózsadombra, se Nyugatra nem költözött soha. Marad, merthogy a váltás „macerás lenne” – feleli egyszer egy másik barát, Hernádi Gyula kérdésére. Német barátai is eltanácsolták ettől, mondván, szabadúszó művészként ugyan feketelevest nem kapna, csak éhen halna. A nyugat-berlini sajtókonferencián úgy búcsúzik az újságíróktól: „kérem, ezt ne írják meg, mert nekem még haza kell mennem”.

Megírják; így hát a maradás is macerás Harasztÿ István számára. A mobilszobrászat 60-as évek elején induló úttörőjét utálta a rendszer, amiért ő is azt – kölcsönös, ambivalens érzésekből fakadó státusok sora ez, kezdve a népi demokrácia acélkorszakától napjainkig. A Kispesti Munkásotthonban kezdő egykori gép- és díszműlakatos Harasztÿnak a világ számos pontján rajongott, az egyetemes művészetben is rangot adó modern alkotásait Aczél György egyszerűen lila ködnek titulálta. Aczél persze nem buta ember, Édeske munkáiból kiérzi a művész egyik fő vonását, a műveiben megjelenő, az egypártrendszer jellegzetes anomáliáit és vezetőit is kigúnyoló bátor, őszinte iróniáját. E világba csíp bele-bele marón, de még elviselhetően az Acélmosoly, A központi irányítás és a Madárkalitka. A jutalom sem marad el: Harasztÿ István Édeske a 3T kategória örökös Tűrjük-je volt. A kultúrpolitika pedig számára, de „tettem rá”. Ezért hát kenyerét évtizedeken át kocsmaszobrászként keresi, és épít számos, ma is meglévő éttermi belső teret, pultot és dekorációt a Délpesti Vendéglátó Vállalat művezetőjeként, Boross Péter beosztottjaként. És tágítja, alakítja is a teret, befészkelve magát a szamizdatosok törékeny oltalma alá, mert „Rajk Laciék sosem engedtek fejjel a falnak, inkább védelmeztek”. Mintha az idő maga is mobilszobrász lenne, önmaga avantgárdja: Édeskének sokáig nem lehetett önálló kiállítása Budapesten. Nyolcvanegyben aztán az Iparművészeti Múzeumban Miklós Pál főigazgató, a „ragyogó elme, ragyogó ember” becsempészi őt az egyik műhelykiállításra, a múzeum egy félreeső zugába. Az odalátogató pártfőembert is betessékeli – „van nekünk egy Harasztÿnk is” –, ám az az ajtóban megtorpanva csak bepillant: „ha én ide belépnék, holnap már be lenne tiltva”. A T tehát marad a középső.

S eközben Édeske mégis jó viszonyt ápol Aczéllal, aki magánemberként több kiállítását is megjárja. Különös? Hiába, a kört is lehet négyszögesíteni, ahogy ez most, a legújabb kurzusban is föltűnik. Hét és fél évtized elég ahhoz, hogy az ember megérezze az igazat és a hamisat, 2010-ben így születik a baloldali rendszerkritika. És még tovább a múltból: a vörös kultúrpápa nemcsak barátja volt a magyar származású, Párizsban élő világhírű Nicolas Schöffernek, hanem tisztelője is a „kinetikus művészet zsenijének”, ahogy Édeske vall egyik legnagyobb példaképéről és barátjáról. Ám Schöffer és Aczél barátsága az egykori iskolai osztálytársaké, ezen a körön pedig Harasztÿ legfeljebb csak érintő lehetett, no és egy ideig párizsi vendég Schöffernél, miként az is nála, Kispesten. A Tűrjükbe sok külföldi út és kiállítás is belefért. Sok viszont nem, de ez kizárólag az órapercegésen múlik, ami tűrhetetlen egy dohányfüstön élőnek. „Ha két óráig nem gyújtok rá, már nem kapok levegőt”, így hát a Római Magyar Akadémia még belefér, de Szöul vagy épp Washington repülővel elviselhetetlen időutazás lenne – jegy és szállás biztosítva, csak a vendég makacs kicsit.

„Munkássága műfajilag tág keretek között mozog. Az egyedi iparművészeti tárgyaktól a belső tervezői alkotásokon keresztül, a stabil szobroktól a mobilokig és a kinetikus gépszobrokig, a kisplasztikáktól a festményekig, valamint az emlékműszobrászatig. (…) Mozgó szobrainak lényegéhez tartozik az a jól kiszámított zeneiség, dramaturgia és koreográfia, melyet alkotásainak szerkezeti elemei mintegy gépi performanszként jelenítenek meg. A társadalomkritikai és szórakoztató »funkcióhoz« igazodó, de a klasszikus arányrendszert is figyelembe vevő mobiljainak, kinetikus szobrainak formai világa a Bauhaus technicista tárgykultuszának emlékeit éppúgy idézi, mint az 1900-as évek biomorf törekvéseit. Haraszty a kinetikus szobrászat hazai meghonosítója, jellegzetes feltaláló – ezermester naivitását munkásságában mindvégig megőrző habitusával, valamint a sajátos kelet-európai gondolatvilágot megjelenítő, karikírozóan kritikai attitűdjével egyik legjelentősebb kortárs művészünk”

– írják róla manapság. Szöul és Washington ide vagy oda, Édeske test nélkül is számos helyen ott van a világban, például egy ázsiai fi lmforgatásra készült köztéri szobrával a Szöuli Modern Múzeumban. Számos tudós testület tagja, tanítják ezernyi helyen, akit életművének tisztelgő írások, monográfiák, filmek sora ment át az időtlenségbe. Csakhogy kis-hazája, a hivatalos Magyarország és a hivatalos Kispest mégse szerette mindig. Volt idő, mikor a lokálpatrióta művész létezését is levagy megtagadták, legyen szó fi lmforgatásról, kiállításról, érdeklődő amerikai muzeológusokról; 2000-ben aztán „a hazák” egyike Kossuth-díjjal, másika 2001-ben kispesti díszpolgársággal kárpótolja. Meglepi, hisz ez az a bizonyos „hamis kurzus”, vezére ’89-ben híresül el beszédével a Hősök terén. Édeske akkor azt kérdi, ki ez az ifjú, aki még „belerúg egyet a döglött oroszlánba?” „Hagyd, hadd élvezze” – inti bölcsen a színpad mögött Raj Tamás, a másik jó barát.

A névmemóriával küszködő Harasztÿ annak idején Édeskémnek szólított mindenkit, a nomen ráragad tehát. Olyanynyira, hogy 1970-ben egy pécsi kiállítás megnyitóján Németh Lajos művészettörténész Édeske Istvánként ajánlja a publikumnak. A mosolyból aztán szó lesz, a Ki Kicsoda? és ország-világ így említi. Ámbár Édeskét néhány szomszédja még ma is csak meteorológusnak titulálja, „adászavaró” masináit pedig tévégyilkosnak. Mert ahogy egykoron Aczél, úgy ők is nehezen birkóznak az örökmozgó kinetikus világgal, a villámló, modern építményművekkel, például az acélgolyókkal működő acélbronz sínrendszerekkel, melyek Édeske 1970-ben készült Hathúszas gyors című alkotásában jelennek meg először, s későbbi fő műveinek jellegzetes eleme lesz. De különös darab a nappalija falán függő, régi Smena fényképezőkkel tarkított baráti fotótabló is, melyen az elmúlt ötven évből számos barát és ismerős feltűnik „innen is, onnan is”, jelezve a világnak: Édeske szívébe csak a gyűlölet nem fér bele. A lelket a tisztesség tágítja Bereczky Lorándtól Göncz Árpádon és Demszky Gáboron át Zsigmond Attiláig és Boross Péterig. Barátok százai – mint átmérők a négyszögből visszagörbülő körön.

A kinetikus örökkévalóság. Édeske a barátok százaival