Ha a gyűlöletbeszéd elhalkítása, a neonáci veszély elhárítása lett volna a kizárólagos vagy akár az elsődleges cél, akkor semmi értelme nem lett volna a kizárólagossághoz való ragaszkodásnak a konszenzus elvesztegetése és a törvényhely jövőjének veszélyeztetése árán. Azért ragaszkodtak a kizárólagossághoz, mert szimbolikus törvényt kívántak alkotni, a törvény autoritásával gondolták hivatalos, össznemzeti állásponttá avatni a holokauszt és a mögötte álló tömeggyilkos diktatúra egyediségét.

A csekély többségből apró kisebbség lett, s az új többség úgy írta át a törvényt, hogy az most éppen az ellenkezőjét sugallja: a kommunista és a náci népirtások és diktatúrák egyenlőségét. A „baloldal” adta az új többség kezébe azt az eszközt, amit most a saját szimbolikus céljaikra használnak fel. S ahogy felhasználják, az éppoly veszélyes, mint amilyen nehezen kifogásolható.

Mert mit lehet kifogásolni?

Ebben a kivételes esetben a választók előre tudhatták, mi a Fidesz–KDNP álláspontja. Ugyanazzal a procedúrával fogadják el a törvénymódosítást, mint az eredeti szöveget. Ugyanúgy lehet nemzetközi példákra hivatkozni: ahol a holokauszttagadást büntetik, többnyire nem önmagában, hanem más népirtásokkal együtt büntetik, például a kommunista diktatúrákéval ott, ahol ilyenek voltak.

A Demokratikus Charta szóvivőinek nyilatkozata azt kifogásolja, hogy „a módosítás során a holokauszt nyilvános tagadása helyébe a nemzetiszocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények került. Így a fideszes többség kivette az ily módon megbélyegzett cselekmények közül a magyar állam által hozott megkülönböztető törvényeket, illetve a nyilas-hatalomátvétel előtt, 1939-ben, illetve 1944-ben végrehajtott deportálásokat”. Ez az érvelés sajnos egyáltalán nem áll helyt. A megkülönböztető törvények a legtágabb értelmezés szerint sem részei a holokausztnak, a népirtásnak, s egyébként sem tagadta még a létezésüket soha senki. A holokauszt minden eleme belefér a nemzetiszocialista népirtás fogalmába, s még több is. 1944-ben egy náci megszállás alatt álló országból szállították az áldozatokat a náci birodalom kezelésében álló koncentrációs táborokba. Az első tömeggyilkossággal végződő, tehát a holokauszt fogalomkörébe tartozó deportálásokat Magyarország területéről 1941-ben (és nem 1939-ben) hajtották végre, s az áldozatokat akkor is túlnyomórészt az SS, a nemzetiszocialista birodalom fegyveres alakulatai gyilkolták le. A Fidesz–KDNP módosítása ráadásul vitathatatlanul vonatkozik a legyilkolt cigányokra is, akiket nem minden kutató és nem minden zsidó szervezet ismer el a holokauszt áldozataiként, nem beszélve a megszállt szovjet területeken lezajlott népirtásokról (amiben a magyar hadsereg is a nácik bűntársa volt). A törvénymódosítás tehát nem szűkítette, hanem bővítette azon náci bűnök körét, melyek tagadását a törvény büntetni rendeli. Ha helyes (szerintem persze nem helyes) valamely tömeggyilkosság tagadását büntetni, akkor nincs jó válasz arra, hogy miért ne lenne helyes ezt a kört bővíteni egyéb náci tömeggyilkosságokkal és más diktatúrák tömeggyilkosságaival.

Mindezzel szemben a holokauszt egyedisége nem érv, hiszen nincs olyan jogelv, hogy egy bűncselekménytípusnak csak a legsúlyosabb formáját (pél dául csak a legsúlyosabb tömeggyilkosság tagadását) indokolt büntetni.

A módosítás szövege tehát feddhetetlen. A tiltakozások könnyen visszaverhetők vagy kommunista apológiának minősíthetők. De persze ettől még a módosítás mögött álló szándék sötét, csak ez a sötétség fogalmi szinten megfoghatatlan. Pedig a tét nagy. Nagyon nagy.

A nácik a faji alapú diktatúra két huszadik századi alternatíváját, a polgári demokráciát és a kommunizmust is egy gyökértelen, dekadens „faj” jellegzetességeként határozták meg, és e „faj” tökéletes megsemmisítését tartották szükségesnek ahhoz, hogy ezen világrendszerektől megszabaduljanak és „felsőbbrendű fajként” uralják a világot. A holokauszt egyediségének ez a szándék a lényege: világrendszereket elpusztítani egy faj képében. Ebből következett az alaposság és az iparszerűség, amiben ezt az egyediséget a legtöbben a jelenség szintjén maradva megragadni vélik. A nácizmus közvetlenül öszszekapcsolta e két, náci fölfogás szerint egymással lényegi rokonságban álló rendszer elpusztítását, tehát a túlélésük is egymáshoz volt kötve. A világtörténelem eddigi legszabadabb, legtermékenyebb rendszerének túlélése végett össze kellett fogni egy népirtó, totalitárius diktatúrával, mely „csak” annyival volt jobb a faji alapú diktatúráknál, hogy ez az összefogás akkor és ott az érdekében állt, továbbá nem az egyenjogúság és a humanizmus elvi és általános tagadására, származási közösségek eltüntetésére és szolgasorban tartására alapozódott a jövőképük. Hetven éve arra a tételezésre épül az egész nyugatos, demokratikus világ, hogy ez a szövetség megérte! Ennek a tételezésnek a része a holokauszt sajátosságának kiemelése és a két diktatúra megkülönböztetése. Ennek a tételezésnek a tagadása a holokauszt sajátosságának elmosása és a két tömeggyilkos, totalitárius diktatúra azonosítása, amit a törvénymódosítás verbálisan feddhetetlenül és elvileg támadhatatlanul, de egyértelműen kifejez.

Kifejezi, hogy a második világháborúban szemben álló két fél: azonos minőség. Azonos minőség a két diktatúra, tehát azonos minőség az egyikkel szövetkező Nyugat és a másikkal szövetkező Horthy-Magyarország. Azonos minőség valamennyi világrendszer, valamennyi nagyhatalom. A moszkvai, a New York-i, a brüsszeli (fakultative: tel-avivi) központ. Valamennyi idegenszerű, a magyar néplélektől idegen, a magyar érdekkel szemben közömbös, kozmopolita, és hát kik azok a közöttünk élő tipikus gyökértelenek, akik itt az idegenszerű rendszereket képviselik, na kik?

A „megérte” nyugati konszenzusát egy olyan országban kellene megerősíteni, amely hatalmas veszteségekkel, a legyőzöttség letargiájában fejezte be a háborút, amelyhez négy évtized kommunista diktatúrája után érkezett el a túlélő polgári demokrácia, és persze úgy, hogy az érkezése millióknak okozott veszteséget, millióknak csalódást. Aki be akarja bizonyítani, hogy megérte, az igyekezzen minél jobban és megygyőzőbben működtetni a polgári demokráciát, és hozzá ne érjen többet a rejtett szándékú, szimbolikus politizálás bumerángjához.