Kezdjük azzal, hogy nemcsak a sajtóban dolgozók szabadságát akarják elvenni, amikor minden közmédiumot majd egy évtizedre pártvigyázás alá rendelnének, hanem mindenkinek nagymértékben csökkentenék az esélyét a józan tájékozódásra. A szabad akarat nélkülözhetetlen támaszára. Mintha biztosító háló nélkül kellene közlekedni innentől kezdve egy száz méter magasban kifeszített drótkötélen. Senki nem mondja, hogy nem lehet átjutni, de szükségtelenül veszélyes a vállalkozás. Aki a túloldalról tartja a kötelet, nem így érzi.

Ha nem az volna a cél, hogy csak egyféle igazságot engedjen át magán a közmédiarendszer, nem rendelnék minden kulcspozícióját egyetlen politikai-gondolati centrum alá. Az egy igazság pedig a garantált hazugság. Egymagában senkinek nem lehet igaza, csak másokkal szemben. Ez pedig „a mások” nélkül nem megy. Most megpróbálják. A sajtószabadság, írja az új tervezet, kiterjed az államtól, valamint bármely érdekcsoporttól való függetlenségre is. Pártokat nem említ. Nem is tehetné, mert kivétel nélkül, majd tíz évre, minden kulcspozíciót a kétharmados párt kezébe tesz le a kétharmados elfogadásra váró szabályozás. Néhol jelölési jogával a kormányfő is besegít.

A nyilvánosságot, a demokrácia létfeltételét újraszabályozó törvény „részletes indoklása” minden paragrafusnál megelégszik egyetlen leíró mondattal. Érvelés tehát nincs. Nem is lehet. Nem írhatják oda minden ponthoz, hogy most pedig mi jövünk. Hogy a Fidesz nem akar soha többé médiaháborút, csak győzelmet. Ennek jegyé ben médiaalkotmánynak nevez egy ötletgyűjteményt, amely megszabná még azt is, hogy nap mint nap mi a hír, amit mindenkinek közölnie kell. Ez pedig másként nem megy, mint hogy egy központ napi nemzeti hírtervet készít, és diktál. Ez volna a forradalom?

A mostani leosztásban, ha az ellenzék minden megszólalása arra szorítkozna a médiatörvények vitájában, hogy ingyom-bingyomtáliber, eb ura kétharmad, az sem változtatna a helyzeten, lévén, mondhatnak bármit, nincs szavuk. Az ingyom-bingyommellett szól, hogy ha már úgy sincs értelme, legalább nagyon magyar. Épp úgy lefordíthatatlan bármely idegen nyelvre, mint az, ami itt történik.

Jogos kritika volt az eddigi médiaszabályozással szemben, hogy túl nagy szerepet adott a politikának. A helyzet változott. Ez szinte minden más szereplőt kiiktat. Fel lehetne például kérni köztévévagy rádióelnök jelölésére egy, az összes Kossuth-díjasból, akadémikusból és primissimából álló testületet, s a kérharmad vétózhatna. De nem. A kétharmad mindenhol politikai döntést akar, mindenki másnak hallgass a neve.

Lassan újraindíthatnák a Szabad Európa Rádiót.