Mi lenne más egy igazi belga, ha egyszer Attilának keresztelték Pesten.

Az anyja váratlan halála után, húsz évvel ezelőtt került ki az apjával Brüsszelbe, akkor volt tízéves, egyetlen idegen nyelvet sem tudott, s miután elszakadt a magyarországi barátaitól, eleinte olyan boldogtalan volt, mint egy kivert kutya. Ráadásul Belgiumról korábban azt hitte, hogy ott belgák élnek, akik belgául beszélnek, és egész nap belga csokit esznek. Nagyon csodálkozott, amikor kiderült, hogy Belgiumban nincsenek belgák. Ám az apja szerint ezen nem volt semmi csodálkoznivaló, elvégre Csehszlovákiában sem éltek csehszlovák nemzetiségűek, sőt Jugoszláviából is hiányoztak a jugoszlávok, a Szovjetunióból pedig a szovjetek. Fokozódott a nemzetközi helyzet, amikor Attila apja Brüsszelben egy spanyol ajkú amerikai asszonynyal költözött össze, aki az előző házasságából hozta magával amerikai állampolgárságú kisfiát. S miután a későbbiekben újabb két gyerekkel gyarapodó család otthon kizárólag angolul és spanyolul beszélt, Attilának meg kellett tanulnia mind a két nyelvet, ha beszélgetni akart a nevelőanyjával és féltestvéreivel. Járatták magántanárhoz is, így pár év múlva olyan tökéletesen beszélt angolul és spanyolul, mint magyarul.

Hasonló szerencséje volt a másik három idegen nyelvvel. A család egy olyan iskolába íratta be, ahol franciául folyt ugyan az oktatás, de kötelező volt a flamand és a holland nyelv tanulása is. Attila tehát folyékonyan megtanult mind a három nyelven, holott idehaza Magyarországon korábban azt sem tudta, hogy léteznek a világon flamandok, Hollandiáról pedig azelőtt kizárólag a foci ugrott be neki.

Attila ma harmincéves, és amikor nevelőanyjával rokonlátogatóban az Egyesült Államokban jár – amelyet Belgium és Magyarország után a harmadik hazájának tekint –, a kiejtése alapján gyakran megkérdezik tőle, hogy született amerikai létére miért költözött el az államokból, míg a spanyol ajkúak általában azt gondolják róla, hogy mexikói. Mindenesetre soha nem hiszik el neki, hogy magyar. Ő sem tudta sokáig, hogy micsoda, igaz, nem is törődött vele. Ha kérdezték, belgának mondta magát mindig.

Magyarországra soha nem járt a család, de az apja pár éve úgy döntött, nyaralnak itthon három hetet. Attila úgy érkezett vissza, mint egy idegen:

Pesten senkit sem ismert, egykori barátainak már a nevére sem emlékezett, és egzotikusnak találta a gulyást, hiszen ilyet odahaza, Brüsszelben nem ettek, mert nem szerette a család amerikai fele. Nyaralás közben elmentek a karcagi birkapörkölt-fesztiválra is, mert Attila apja elárulta, hogy a családi legendárium szerint apai őseik „tökös kun gyerekek” voltak, vagyis – magyarázta – harcias keleti pásztoremberek. A belga fiú erre csak a vállát vonogatta, mert egyáltalán nem érdekelték a harcias keleti pásztoremberek.

De amikor a lángok fölé akasztott, birkahússal teli bográcsokat először meglátta, megfordult vele a világ.

Azok a rejtélyesen ismerős szagok, azok az erős ízek, az a paprikás színű rotyogás... A végtelen pusztai ég felé kanyargó szürke füst, a lobogó tűz és a bográcsokban csontfehéren vicsorgó, csupasz birkakoponyák... Meg azok az izzadt arcok: a bajuszos, köpcös emberekről a saját vonásai néztek vissza rá.

Azóta, ha a származását kérdezik, hat nyelven képes ezt mondani: „Igazából én egy tökös kun gyerek vagyok”.

Ami flamandul szerinte nagyon hülyén hangzik.

De magyarul valahogy szép.