„Boldogult úrfi koromban rühelltem a formalitásokat, de amikor már megtanultam nyakkendőt kötni, megtapasztaltam, hogy ezek a formalitások tartják össze a világot”, mondja, és mint a velejéig tisztességes emberek általában, kérlelhetetlen a maga igazságát illetően. Megvan hozzá az alapja, még ha ez nem is oly kristálytiszta, mint az egyszeregy, holott az igazságok az ő szájából gyakorta egyszeregyként mondatnak ki.

„Laci az, aki nem felejt”, mondták az őt ismerők közül sokan már a kilencvenes évek elején is, akkoriban, amikor talán még nem is volt mit elfelejteni, nem voltak bűnök, csak csibészségek, hetykeségek. Meg barátságok, amelyek, ha egyszer megköttettek, akkor az ő szemében azok örökérvényűek, hiszen ő meg ő, köztünk volt akkor, azokban az időkben – mindegy, milyen botlásai voltak, mégiscsak hozzánk tartozik.

Pápai születésű, s így már génjeiben hordozza azt az ellenálló szellemet, amit csak a pápaiak érthetnek igazán, azok, akik átélték a Veszprém mellettiséget, akik tudják, milyen örök másodiknak lenni, és akik ebbe soha, de soha nem nyugodhatnak bele. Ugyanúgy pápai, mint az általa oly hőn gyűlölt Gyurcsány Ferenc, és ugyanolyan szívóssággal tört ki abból a létből, mint ő.

A Fidesz legőszintébb embere: az egyedüli talán az egykorvoltakból, aki nem hajlandó megmásítani mondandóját, aki – liberális huncutságok ide vagy oda – ugyanolyan elvek szerint próbál élni, mint amelyekben mindig is hitt, ő a Fidesz eleven erkölcse. Kész kompromisszumokra a párt érdekében, de mindig jelzi, hogy őneki ehhez kompromisszumot kellett kötnie – leginkább önmagával. „Ők a Te embereid”, mondta mostanában Orbán Viktornak néhány új miniszter kiválasztásakor, „nem a mieink”.

Nem a mieink. A Tieid.

Ő az egyetlen, aki ezt Orbán Viktorral szemben kimondhatja.

Kövér volt az, aki az ilyen-olyan fordulatok ellenére sem dicsérte vagy hozta föl példaként állítva az újkonzervatív egykoriakat, a Pozsgaykat, Szűrösöket, inkább csak eltűrte őket, mert el kellett tűrnie. Mert ez volt a stratégia. Terjeszkedni, terjeszkedni mindenáron, lehorgonyozni a KDNP-vel jobbra, aztán befelé haladni, jöhetnek a kisgazdák, a bizonytalanok, jöhet Kádár népe, jönniük kell, mert győzni csak így lehet, még ha le is nézi őket közben.

De győzni kell, ki kell bekkelni őket, hosszú hajjal is tiltakozva a fennállók ellen. Mert nem az ő igazságát képviselik.

Indulatos ember, akiről a fi deszesek azt hiszik, hogy a puszta jelenléte is megfékezi a parlamentben egyre otthonosabban mozgó szélsőjobboldalt. Kövér László velük tényleg nem alkuszik. Ebben nincs kompromisszum. Nincs kompromisszum az „utódpárttal” sem. Senkivel, aki kívül esik az ő belső mércéjén.

Hajlamos a túlzásokra, ezekből sajtót lehetne rekeszteni, brutálisan kemény kijelentései miatt választást lehetett elbukni. Ilyen volt a híres köteles beszéd, amelyre politikai ellenfelei stratégiát építettek: „Sokan vannak ma Magyarországon olyanok, akik nem tudnak örülni a kormány intézkedéseinek. Ezért azt ajánlom nekik: vegyenek egy kalapácsot, egy szöget és egy kötelet, menjenek le az alagsorba, és a szögre, vagy ha találnak jó gerendát, akkor arra kössék fel magukat.”

Elbukták 2002-t, ő maga sokáig azt hitte, hogy e kijelentése miatt. Lelkiismeret-furdalás gyötörte. „Hiszen ő csak a magyarokra oly jellemző kishitűség ellen szólalt föl”, gondolta. És valószínűleg mind a mai napig nem érti, miért is volt baj így szólnia. Hiszen az ország szépült, fejlődött az ő idejük alatt, új sarokköveket alakítottak ki, volt mire büszkének lenni, olimpiai vágyakat űzni, hát vannak, akiknek ez nem tetszik? Van-e, lehet-e más igazság, s ebből következően, van-e, lehet-e másnak igaza?

Sokáig nem szólalt meg nyilvánosan. Eltűnt. Magába borult. Talán még engesztelhetetlenebb lett.

„Laci nem felejt”, mondják, és ez nem csak a kilencvenes évek elejének-közepének elhíresült mondata – ugyanígy beszélnek róla ma is a háta mögött, miközben valamiféle félelemmel vegyes tisztelettel afféle törzsi sámánként tekintenek rá. Mert azt is tudják róla, hogy miközben kőkemény a maga igazságában, ízig-vérig politikus is. Elemző agyú, a tényeket jól csoportosító, és a tényekből meglehetősen stabil következtetéseket levonó személyiség, aki képes stratégiában gondolkodni – legalábbis akkor, amikor nem öntik el az indulatai. És olyankor végtelenül felelősségteljes is. Az volt akkor is, amikor a titkosszolgálatokat felügyelte. Egykori emberei ma is készséggel beszélnek kiemelkedő vezetői képességeiről, arról, hogy szigorú volt, sokat követelt, de jól irányította őket, és minden körülmények között kiállt mellettük. És tudta, hogy Magyarország elemi érdeke a jól működő titkosszolgálat, s ennek érdekében újabb kompromisszumra is kész volt – önmagával, természetesen –, s nem fejezte le a szolgálatokat, mert kellenek az igazi profik.

Azt, hogy menynyire felelősségteljes, jelzi, hogy 2006-ban, amikor a Fidesz az önkormányzati választások előtt nagygyűlésre készült, és Szilvásy György akkori titkosszolgálati miniszter állítólagos terrorfenyegetettségre hivatkozva az esemény leállítását kérte, kiállt, és szemmel láthatóan fogcsikorgatva, de belement, lefújta a nagygyűlést, holott meg volt győződve arról, hogy ez is csak az MSZP piszkos trükkjeinek egyike. Sok titkosszolga számára mind a mai napig ő a főnök. Ezt látszik alátámasztani homályos kapcsolata az UD Zrt. egyik vezetőjével, volt titkosszolgával is, akivel ellenzékben többször is találkozott, miközben párttársa, Demeter Ervin arra adott ugyanannak az embernek megbízást egyebek mellett, hogy tudja meg, milyen gyakran jár Oroszországba a Nemzetbiztonsági Hivatal akkori főigazgatója. Homályos ügyek ezek mind a mai napig. Miként az is homályos, hogy milyen kapcsolatban áll testvérével, a cégfantomizáló Kövér Szilárddal. Megkockáztatjuk: viszonyuk nem felhőtlen.

Kövér László most is szerette volna a titkosszolgálati tárcát vezetni, de a sors és Orbán Viktor nem így akarta – a szolgálat Pintér Sándor belügyminiszterhez került. Ebből sokan arra következtetnek, hogy Kövér pozíciója megrendült. Tévednek. Ő maga kész elfogadni bizonyos tényeket, de ő lesz az is, aki az utolsó és az utolsó utáni pillanatban is ott áll majd Orbán Viktor mellett, történjék bármi, küzdhettek előtte bármekkorát is. Mert a barátja. Mert együtt indultak. És ezt Orbán is tudja. Mondják, hogy egyszer, amikor a Fidesz-alapító Bayer Zsolt megírta egy újabb rettenetét, Kövér fölháborodott, és hosszasan ordított vele, hogy miként írhat le ilyesmit, majd együtt álltak ki tortát szelni a Fidesz születésnapi rendezvényén, mosolyogva. Mert ő is egy közülük. És Kövér ezt sem felejti.

Ösztönlény. Jók a megérzései. Két éve, egy utóbb visszavont interjúban arra a kérdésre, hogy 1998 és 2002 között vajon „csak a szocialisták ármánya” buktatta-e el őket, vagy ők is elhibáztak valamit, így válaszolt: „Valamikor, a választások előtt a tapolcai Tescóban álltam sorba. Észrevettem, hogy egy több gyerekkel lévő anya rátolta a kosarát az előtte álló középkorú nő sarkára. Az méltatlankodva szólt vissza: »Azért, mert nincs gyerekem, még én is ember vagyok!« Akkor döbbentem rá, hogy valamit végzetesen elrontottunk. Úgy próbáltunk meg kedvezni egy rétegnek, hogy szembeállítottunk vele egy másikat”.

Jól érezte.

Most majd kiderül, hogy tanult-e a múltból. A jelek egyelőre nem erre utalnak. Legutóbb azt nyilatkozta, hogy négy év múlva Károlyi Mihály szobra már nem lesz a helyén, helyette, ha rajta múlna, Kéthly Annának, a kiemelkedő szociáldemokrata vezetőnek emelnének emléket. Ez szintén az ő igazsága. Amivel akár egyet is lehetne érteni, de léteznek más igazságok is. És ha visszagondol a tapolcai Tescóra, talán ezen is elgondolkodik. Már ha valóban igaz, hogy sosem felejt.

2010. május 31. Parlament, Országgyűlés. Megszavazzák a 'Trianon emléknapot'. Kövér László és Lezsák Sándor