Áradt a szeretet is
A kérdésre, hogy tudnak-e valamit kezdeni egy olyan önkéntessel, aki csupán a kétkezi munkáját képes felajánlani, Adányi László, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat katasztrófavédelmi programvezetője azt feleli: egész hosszú listája van ilyen feladatokból. Hétfő este például Ónodon osztanak forró teát és kávét a homokzsákokat őrző egyenruhásoknak, közben Ongán és Miskolcon több száz fő elszállásolására készülnek, míg Szikszón már a károk felszámolását kezdték. Prágából hozott nagy teljesítményű szárítógépekkel az átázott falú épületeket segítenek újra lakhatóvá tenni. A Miskolcra vezető utak egy része az áradások miatt zárva, az M30-as autópálya utolsó kilométerei mellett mocsárszag terjeng, a szélvédőn átlátszatlan réteg képződik az üvegen szétkenődő rovarokból. Félreállok törölgetni, közben látom, hogy a fehér autó orra sötétszürke lett, a rendszám egyáltalán nem látszik, nagyobb baj, hogy a lámpák fénye is alig.
Az utolsó kilométereken kétszer kell még megállni, mert a lapátok nem törlik a felhőben a fény felé repülő rovarokat. Tiszaújváros felől hajtok be Ónodra, a település szélén, ahol minden hónapban a híres állatvásárt tartják, kisebbfajta tenger sötétlik, a Hernád a térkép szerint ugyan csak néhány kilométerrel lejjebb ömlik bele a Sajóba, ez azonban már napokkal korábban elveszítette a jelentőségét, amikor a medrükből kilépett folyók vize teljes egészében elborította a környéket. Emlékeim szerint a vásár helyszíne lapályos terület, vagy két-három méterrel az út szintje alatt lehet. Egy sörösdobozt lóbáló férfi azt bizonygatja, hogy nyolcméternyi víz áll a homokzsákok előtt. Utóbb kiderül, alig néhány órája oldották fel az előző héten elrendelt szesztilalmat. Ezt pedig azután vezették be, mert egy kocsmából érkező önkéntes rosszul lett homokzsákrakodás közben. Az első elképzelés szerint az italméréseket be is kellett volna zárni, végül nyitva maradhattak. Alkoholt viszont az üzletek sem adhattak el, a pénztárosok elvették a vevőktől az utolsó sörösdobozt is. Mire azután megszokták az új rendet, kiépültek a védvonalak – és feloldották a tilalmat.
Ami pedig a homokzsákokból rakott nyúlgátat illeti, a jó fél kilométeren kanyarodó fehér sáv mindkét oldalán áll a víz. A Széchenyi utcában és a kijjebb eső részeken vízben állnak a házak, szám szerint hatvan. A késői órán a homokzsákokba szúrt fáklyák fényénél beosztott őrök figyelik, emelkedik még a víz. A megvilágított partszakaszon gólyák bogarásznak, a fűben apró békák százai ugrálnak, az óriási szaporulat jó hír lehet a szúnyoginváziótól tartó helybelieknek.
AZ ALÁBBI KÉPEK MÖGÖTT EGY-EGY GALÉRIA REJLIK. KLIKKELJEN A KÉPEKRE!
A máltai szeretetszolgálat furgonját végül a védekezés háttérországának kijelölt iskola és a szomszédos kastélyépület udvarán találom, éppen újratöltik a készletet. Egy óriási alumíniumedényben húsz teafilter ázik, a kávésedényt kétliteres üvegekből töltik újra. A konyhában szendvicsek készülnek, futószalagon, az egyik asszony kenyeret szel, a másik vajat ken, a harmadik sonkát csúsztat a szeletek közé, a negyedik fóliába tekeri a kész darabot. Erzsébet asszony azt mondja, éppen a száztizenötödik kenyeret vágta fel vacsora óta. Az asszonyok arcán fáradtság, Kriszta, a máltai teajárat egyik önkéntese, aki Budapesten egy anyaotthonban dolgozik, azt mondja, nincs mit csodálkozni, előző éjfélkor még itt főztek, hajnal négykor viszont a homokzsákoknál találkoztak a konyhás asszonyokkal, akik a védekezésben segítettek, reggel hatkor viszont újra a konyhán voltak, mert száz vámos érkezett, akiknek reggelit kellett adni. És negyed hétkor ott is gőzölgött az asztalon a száz adag tojásrántotta.
– Május közepe óta ezt csináljuk –mondja az egyik asszony, miközben oda sem nézve vajat ken a kenyérre. – Akkor volt az első árvíz. Azóta jött még két másik. Amióta bejött a víz, nincs miért idegeskedni, lesz, ami lesz. De közben százszámra érkeznek egyenruhások az iskolába, mert itt van a kijelölt szállás. Muszáj enni-inni adni nekik. Az élet nem áll meg. Olyannyira nem, hogy az áradás kellős közepén még esküvőt is tartottak a faluban. Sajátos, gumicsizmás lakodalom volt, a vendégsereg a házasságkötő terem előtt húzta le a lábáról a sáros csizmát, és bújt bele az alkalmi cipőbe. Az anyakönyvvezető összeadta a fiatal párt, azután letette a szalagot és szervezte tovább a védekezést, de a vendégsereg egy része sem a vacsorával volt elfoglalva.
Az iskola ajtaján falragasz hirdeti, hogy nincs tanítás. Az aulában és a tornateremben tábori ágyakon rendőrök alszanak. Reggel és este sor áll a vécé előtt, kisebb zavart okoz, hogy az egyik helyiség ajtaját valaki kirúgta és kiszakadt a zár. „Belül hiányzott a kilincs, ha valakire rácsukódott az ajtó, nem tudott kijönni” – mentegeti egy szentesi tűzoltó az ismeretlen tettest. Éjfél előtt újabb teajárat indul. A furgont vezető önkéntes, akiről utóbb kiderül, hogy rendszergazdaként dolgozik Budapesten, mindenhol megáll, ahol embereket lát. Kávét, teát?
– Szúnyog elleni tapasz nincs már? – lépelő a sötétből egy férfi.
– Mit akar még, kapott vagy ötven tapaszt, ha mindet felragasztotta, nincs már szabad felület magán – mondja Róbert, a harmadik önkéntes –, ha még egyet adok magának, B-vitamin-mérgezést kap, és én leszek a felelős.
Reggel az ismerős asszonyokat ott találjuk a konyhán, kész a kávé, fő a tea, az asztalokon kenyér, kifli és cirill betűs Globus konzerv. A márkanéven kívül nincs magyar szó rajta.
„Szeretnénk segíteni a gátnál! Merre kell menni, melyik a legrövidebb út? (...) Tisztelt Önkormányzat! Afelől érdeklődöm, hogy elkél-e még a segítség a gátakon? Többen mennénk le, 16-17 éves diákok. (...) Érdeklődöm, hogyan tudnék beállni a gáton dolgozó hősök közé, Edelény megsegítésére, ha összeszedek egy pár ismerőst, barátot, és nekiindulunk? Azonnal tudnék indulni és dolgozni. Nem vagyok fiatal, de akár hetekre is mehetek ” – ilyen és hasonló elektronikus levelek tucatjai érkeztek az elmúlt két hétben az edelényi polgármesteri hivatal címére. Több százan voltak, akik előzetes bejelentés nélkül jöttek: barátok fogtak össze, munkahelyek küldtek egy-egy csapatot, de diákszövetségek, iskolák is egész osztályokkal vonultak segíteni. Legtöbben nem kérdezték, hol alszanak majd, ha elfáradtak, kapnak-e szendvicset, ha megéheztek, megszáríthatják-e valahol az esőben átázott ruháikat. Jöttek, s beálltak a helyiek mellé lapátolni a homokot, cipelni a zsákokat. Voltak nők, akik közel hetvenhez, ott álltak a tűzoltók, rendőrök és katonák között. Pihegve vették el, s adták tovább a töltéseken a homokzsákokat, de amikor mások pihenést javasoltak nekik, azt mondták, még bírják. Juhász Jánosné hatvanhat évesen, a fiával együtt pakolt az edelényi kerékpárüzlet előtti gáton, amikor megszólítottam, a fáradtságtól már csak tőmondatokban tudott beszélni.
– A gát mögötti részeken lakik?
– Nem, messzebb. Oda nem megy fel avíz.
– Mégis itt dolgozik.
– Bemondták a rádióban, jöjjön, akitud. Én tudtam. Nem is gondolkodtam. A fejemre húztam csak egy nejlonszatyrot, mert nagyon esik. Haza kéne szaladnom még több szatyorért, mert a többiek is áznak. De akkor a sorból hiányozna egy ember, nem tudnának pakolni – mondta, s miközben az esőcseppeket törölte az arcáról, a homokos-sáros kezével maszatos csíkot húzott a homokára.
Aki nem volt alkalmas fizikai munkára, az is talált magának dolgot. Az egyik leszázalékolt asszony a kávét vitte, a másik szendvicseket kent, a harmadik a lelket öntötte az elfáradt emberekbe. A polgármester, Molnár Oszkár eközben napról napra lett egyre soványabb és borostásabb. Szinte a Bódva hídjára költözött, legtöbbször ugyanis ott lehetett látni, amint homokzsákokat kér, aztán homokot, majd esőkabátot és csizmát intéz a rendőrtiszti főiskolásoknak, akik csak egy vékony köpenyt hoztak magukkal, az meg a negyedik zsákolás után elszakadt. Valaki mindig megállt mellette, útbaigazításért vagy azért, mert intézkedni kellett. Hogy eközben mikor aludt, vagy pihent, azt nem lehetett tudni.
A Vöröskereszt aktivistái ebédet osztottak a gátak mellett. Sűrű, tartalmas leveseket, amit a helyi iskola konyháján főztek a szakácsok, akiknek szintén nem jutott sok pihenőidő. Ocsovszky György Farmosról utazott Edelényig, hogy önkéntesként segítse a budapesti második-harmadik kerületi vöröskeresztesek munkáját. Nyugdíjasként rengeteg a szabadideje, korábban a Mahart-nál dolgozott hajókon, aztán kikötőben, míg végül megszűnt munkahelye. Leszázalékolták. Az élteti, hogy havonta kétszer-háromszor önkéntesként beállhat segélyszállítmányokat pakolni, ruhákat osztani. Edelényben laticeleket cipelt, hogy a helyi művelődési házban a gátakon dolgozóknak legyen hová ledőlniük pihenni. Miközben vitte a fekhelyeket, elborzadva nézte a túloldalt, ahol viharos folyóként áramlott a máskor alig térdig érő Bódva. Amikor hazaért Farmosra, felhívta a Vöröskereszt egyik vezetőjét, s azt mondta: bármikor visszamegy a városba, s ha kell, az újjáépítésnél is segít.
Volt, aki másképp állt helyt: a művelődési ház mögötti parkolóban a Baptista Szeretetszolgálat helikopterén, egy kötélhez kötve Pavelcze László vészhelyzet-kezelési igazgató várt a felszállásra. A katonai helikopterek hatalmas szelet vetnek, s elsodorhatták volna az amúgy is gyenge, átázott töltésekről a homokzsákokat. Ám több helyen szivárgó gátakat valahogyan meg kellett erősíteni, s mivel a védvonalat már ellepte a víz, emberi erővel képtelenség lett volna oda homokzsákokat vinni. A baptisták helikoptere azonban kisebb, így nem okozott bajt, csak ember kellett, aki beakasztja a karabinert a homokzsákba, majd a töltés fölött lógva ki is akasztja azt onnét. Erre vállalkozott Pavelcze. Azt mondta: talán ha korábban hívják őket, az edelényi gátszakadást is sikerül kivédeni, az ottani töltésrészt ugyanúgy tudták volna erősíteni. Persze biztosat ebben az ügyben lehetetlen akár utólag is állítani.
Reggel elköszönök a teajárat önkénteseitől, és Adányi Lászlóval találkozom, aki az irányító törzs reggeli értekezletén képviselte a munkálatok helyszínein száznál is több önkéntessel jelen lévő máltai szeretetszolgálatot. Miután Miskolcra érkeztek a Budapesten rohammentőt működtető máltai mentőszolgálat önkéntesei, az egészségügyi ellátás irányítását dr. Nagy Ágnes mentőorvos és gyermekorvosra bízták. A közösségi szállásokon elhelyezett kitelepítettek szűrését és ellátását az ő irányítása mellett szervezték meg a munkában közreműködő szervezetek. A négy helyen felállított befogadópontokon felnőtt- és gyermekorvosok vizsgálták meg a befogadottakat, hogy a fertőző betegeket elkülönítsék, és az ellátásra szorulókat összeírják. Számos, gyógyszereit folyamatosan szedő beteg orvosságok nélkül érkezett, sok gyermek fejét pedig tetűirtó szerrel kellett kezelni, mielőtt a többiek közé bemehettek volna, de mindennapos várandós kismama is akadt a kitelepítettek között. A keddi program a védekező állomány oltása hepatitis A ellen. Miután egyes helyeken csatornákat, emésztőgödröket mosott ki az ár, a vízben dolgozó emberek védőoltását elrendelte az ÁNTSZ. Reggel még 104 katasztrófavédelmis és tűzoltó szerepelt az oltandók listáján, ez a szám estére háromszázra nőtt, és az érintettek egytucatnyi településen voltak szétszóródva, attól függően, milyen újabb feladatokat kaptak. Adányi László telefonja percenként csörög, ha épp nem szervez valamit, akkor, ahogy mondja, lebeszélőszolgálatot tart. Hirtelen ötletekből ugyanis nincs hiány.
– Miskolcon a közterület-felügyelet elindított egy adományvonalat – mondja – most persze nem tudják hová tenni a felajánlott ruhaneműt és bútorokat. Ennek még nincs itt az ideje, mikor áll a víz a házak között. Ilyenkor a készpénzadomány a legnagyobb segítség. Budapestről hirtelen riasztott rendőrök százai érkeztek komolyabb felszerelés nélkül, itt persze szakadó eső várta őket. Bementünk az első miskolci nagyáruházba és megvettük az összes esőkabátot, kétszáz darab volt raktáron. Édeskevés volt, de legalább kétszáz ember nem pólóban ázott a gátakon. Amikor kiderült az idő, hirtelen nyár lett, és délután vörösre főtt fejű emberek dolgoztak a víz mellett. Akkor napolajat vásároltunk nagy mennyiségben. Edelényben a vízbe induló egységeknek például zsebre tehető szendvicsekre volt szükségük, mert csak olyat tudtak magukkal vinni. Hiába van sonka és kenyér, ha nincs hozzá fólia vagy zacskó. Aki készpénzt ad, szabadságot is ad vele, mert arra fordítom az adományát, amire éppen szükség van. A védekezés állami feladat, de mint látjuk, nem megy zökkenőmentesen. De arra valók a civil szervezetek, hogy betömjék rendszerben lévő lyukakat.
A Vadász-patak és a Hernád kettőse által közrefogott Ongán Nevelő Szabolcs aljegyző azt mondja, száz ember maradt saját felelősségére az elöntött részen, őket minden reggel végighívják, hogy nem akarnak-e bejönni az iskolába. Miután öt ház összedőlt vagy megrogyott, minden reggel akad néhány ember, aki elfogadja a közösségi szállást. Az iskolában kétszáz ágyat helyezett el a szeretetszolgálat, ezeken azonban jobbára a gátakról leváltott tűzoltók pihennek. Rózsa László igazgató azt mondja, a tanévet az árvíz miatt befejezettnek nyilvánította.
A következő állomás Szikszó, ahol a miskolci jezsuita gimnázium önkéntesként jelenlévő diákjaival szárítógépeket osztunk a Vadász-patak által elöntött utcákon. Az akció előtt a polgármesterrel tervezett egyeztetés azonban meghiúsul, a lépcsőn lerobogó Füzesséri József a fordulóból szól vissza, hogy úgy néz ki: kéthárom hétig ivóvíz nélkül lesz a település, a falak szárítását majd később megbeszélik.
A patak által háromszor is elöntött részeken, többek között a Kecskés Tamás és a Törökhalom utcában Glonczy Elemér, a helyi kisebbségi önkormányzat elnöke Navracsis Tibornak címzett, félkész leveleket oszt a lakóknak, hogy mindenki küldje el a miniszternek, mennyi kára keletkezett. Május 17-én, június 2-án és 4-én a víz háromszor öntötte el a házakat, összesen négyszáz ingatlan került víz alá. A kisebbségi vezető behúz egy házba, ahol a falakon kívül szinte semmi nem maradt épen, közben arról magyaráz, hogy van, aki nem kapott az ötvenezer forintos gyorssegélyből, miközben olyan emberek is feliratkoztak a károsultak közé, akiknek a házát nem érte el a víz.
Becsöngetünk a házakba, először gyermekes családokat keresünk, kérnek-e Csehországból hozott szárítógépeket. A centrifuga méretű készülék napok alatt kiszárítja az átázott helyiséget, de csak téglafalú házban használható, mert a vályogot tönkreteheti. Ipari gépekről van szó, amelyek óriási energiaigénnyel működnek, az ÉMÁSZ azonban felajánlotta, hogy jóváírja a készülékek fogyasztását. Ehhez viszont jegyzőkönyvben kell rögzíteni az óraállást a gép kitelepítésekor és elszállításakor.
– Na, nem bírja az automata – mondjaa Törökhalom utca 12. alatti férfi, akinél a harmadik készülék bekapcsolásakor levág a biztosíték. Fejét vakarva nézi, hogy forog az óra tárcsája, ahogy odabent két gép dolgozik, a harmadikat a sokadik kísérlet után átvisszük inkább egy másik családnak.
– Nem láttam a gyerekeimet múlt csütörtök óta – jegyzi meg a Gáborként bemutatkozó házigazda – a nagyszülőknél vannak Miskolcon. Két hete nem voltam dolgozni sem, nem tudom, tolarálja-e még a cég ezt az árvizet. Áram szerencsére van az emeleten, amikor befolyt a víz a falakon, éjjel kettőkor hívtam az ismerős villanyszerelőt, hogyan tudom kikapcsolni az áramot csak az alsó szinten. Telefonon magyarázta el, hogy a blankolt végű kék vezetéket kell lekötnöm az automatáról, és akkor nem kell az egész házat áramtalanítani.
Ócsanálos volt az a falu, ahol a teljes kitelepítés elrendelése ellenére az itt élő háromszáz ember zöme – hetven százaléka – az otthonában maradt. Nem valamiféle virtusból tettek így: a házakra, vagyonukra vigyáztak, folyamatosan magasították, erődítették a töltést, s közben egymásban is tartották a lelket, miközben a Hernád az egyik, a Vadász-patak a másik oldalról kerítette körbe a települést, majd átbukva a gátakon több házat is elöntött a víz. Aki a faluban maradt, képes volt arra, hogy vészhelyzetben mentse magát. Bendzsel László sem hagyta el Ócsanálost, igaz, ő nem a házát féltette, mert az a falunak egy viszonylag magasabban fekvő részén található. – Itt élnek a barátaim, akik az elöntött részeken rekedtek, nekik és persze másoknak is segítek a csónakommal jönni-menni, ez ad legalább valamilyen szabadságérzetet, mozgásteret ebben a körbezárt faluban – mondta.
A víz apad, a folyók visszahúzódnak, a levéláradat azonban nem szűnik. „Teljes lakásbútort tudnék felajánlani (konyha, gáztűzhely gázpalackokkal, heverők, szekrények (...) Két-három kőműves, valamint a hozzá tartozó segédmunkások, illetve barátok felajánljuk segítségünket az árvíz levonulása után a helyreállítási munkákhoz. (…) Húsz általános iskolás gyereket és két nevelőt szeretnénk községünkben vendégül látni tíz napon keresztül. (…) Rendelkezésemre áll körülbelül 20 ágy, fotelok, kis szekrények, ami nem új, de használható. Kérem, mondják meg, mire lenne szükségük, szervezek egy gyűjtést Tihanyban, és ha elfogadják, a szállítást is megoldjuk! (…) A megrázó képsorokat látva, arra gondoltam, hogy segítenünk kell. Felajánljuk, hogy a kitelepített családok gyermekei közül néhányat egyhetes időtartamra vendégül látnánk Pilisen. (…)
