Ezért kell a megválasztásához az első körben, tehát az alkotmány által kívánatosnak nyilvánított esetben minősített többség, és ezért rendel hozzá az alkotmány pártok feletti szerepköröket: a nemzet egységének kifejezését és őrködést az államszervezet demokratikus működése felett. „...ahol a magyarhoz hasonló alkotmányos berendezkedést alkalmaznak, a köztársasági elnökre jellemző, hogy távol tartja magát a napi politikai küzdelmektől. Szerepe elsősorban a bel- és külpolitikai válságok idején nő meg. Ekkor is főként konszenzuskereső, konfliktuscsillapító, közvetítő, a politikai működési zavarokat elhárító tevékenységet végez."

Dolga és lehetősége, hogy „amikor az alkotmányos intézmények (például bírói függetlenség, szólásszabadság stb.) veszélyeztetését észleli, fellépjen, tekintélyével és a politikai nyilvánosság segítségével előzze meg az alkotmánysértő, a demokrácia alapelveivel összeegyeztethetetlen intézkedéseket”. Ezt a szabatos leírást a Fidesz álláspontját képviselő Áder János adta 1991 őszén. Egy évvel és egy hónappal azután, hogy Göncz Árpádot 295 igen szavazattal 13 nem ellenében a köztársaság elnökévé választották.

Miután ez a magyar államfői szerepkör a végrehajtó hatalomnak nem része, hanem korlátja és kontrollja, nem tölthető be hitelesen és demokratikusan a kormány(pártok) embereivel, és olyanokkal sem, akiket a kormány ellenőrzésében érdekelt számottevő parlamentáris ellenzéki erők nem fogadnak el. De persze betölthető nem demokratikusan, nem hitelesen is. A törvényalkotónak meg kellett engednie, hogy a többedik fordulóban már egyszerű parlamenti többség is elég legyen, mivel a köztársaság nem maradhat elnök nélkül. Az írott törvény önmagában soha, sehol nem elég ahhoz, hogy egy demokratikus alkotmány szelleme érvényesüljön. Ahhoz demokratikus szokásjog is kell. Mivel a politikai érintkezés szabályait sohasem lehet „teljeskörűen törvényekben rögzíteni, ezért valamennyi párt felelőssége, hogy milyen szokások rögzülnek Magyarországon” – írta Áder a fentebb már idézett cikkében. Nos, a lehető legrosszabb szokások rögzültek. Az első elnökválasztás volt az utolsó, ami az alkotmányunk értelmének megfelelt. Amint azonban az első elnök elkezdte tenni a dolgát, és föllépett a közszolgálati média kisajátítása és az ugyancsak összpárti egyetértéssel megválasztott médiaelnökök pártlakájokra való lecserélése ellen, rögvest megszűnt a konszenzus.

Azóta – talán a 2005-ös, ma már nem létező SZDSZ kivételével –minden kormánypárt úgy gondolta, jól teszi, ha erőből, a parlamentáris ellenzékkel való megállapodás nélkül választ elnököt, az ellenzéki pártok meg persze ágáltak, hogy nem teszi jól. A szerepek ötévenként cserélődtek, s végtére ebben az ügyben (is) mindenki hiteltelenné vált.

Most már aztán az MSZP nem is váltott, megmaradt az öt évvel ezelőtti véleményénél, hogy egy pártnak a saját emberét kell elnöknek állítania, ha van esélye, ha nincs. Már a Fidesz is fölhagyott a gyomorforgató színleléssel, az utcai szavaztatás komédiájával, jelöltjük kiválasztása után sem igénylik az ellenzék egyetértését. Az egyik nap a pártplénum kijelöli a megfelelő kádert, másnap megnyomják a megfelelő gombot, és kész. Alighanem olyan is lesz a mi elnökünk, mint a megválasztásához vezető folyamat.

Kövér László és Orbán Viktor írta Antall Józsefről 1991-ben, hogy olyan figurákat ültetett kulcspozíciókba, „akiknek legfőbb erényük, hogy általuk a pozíció fizikailag betöltetett”.