A választások első fordulója óta a Fidesz politikai lépéseit olyannyira a kommunikációs szempontok uralják, hogy ez még Gyurcsány Ferenc legimprovizatívabb periódusát is felülmúlja.

Ahhoz, hogy meglegyen a kétharmad, létre kellett hozni a „nemzeti együttműködés rendszerét”. Ahogy megvolt a kétharmad, azonnal megtudtuk, forradalom történt a szavazófülkékben. (Zavarbaejtő ismétlődés, hogy Kádár János azzal kezdte vezéri pályafutását, hogy a tömegekkel elhitette, hogy egy forradalom (1956) nem is volt forradalom. Orbán azzal folytatja az övét, hogy egy nem létező forradalomról hiteti el, hogy az volt.) A forradalom beköszönte után jött a nemzeti együttműködés nyilatkozata, amely össznemzeti piedesztálra emeli egy pártszövetség győzelmét; aztán az állampolgársági törvény suta gyorsasággal lebonyolított módosítása . Még az új kormányzati szerkezet is elsődlegesen a kommunikációs szempontokat tükrözi a mindenki fölött lebegő, folyvást csak a nemzettel konzultáló miniszterelnökkel.

Így érkeztünk el most az „államcsődközeli helyzethez”. A már-már parodisztikus egyszerűségű kommunikációnak most nagy a tétje, hiszen ha a Fidesz nem tudja meggyőzni az országot arról, hogy váratlan fejlemények történtek, akkor nagy bajban lehet. Nehéz bűvészmutatványra készülnek, egyszerre kell elhitetni az emberekkel, hogy nagyon is felkészültek a kormányzásra, és meg tudnak küzdeni bármilyen helyzettel, meg azt, hogy a hatalmas meglepetés erejével hat rájuk a valóság. Ha ez sikerül, akkor a Fidesz win-win helyzetbe kerül, ha valami nem megy, akkor az az előző kormány számlájára írható, ha pozitív fejlemények vannak, akkor a kormánynak sikerült úrrá lennie a bajokon. Hogy menynyire életveszélyes ez a mutatvány, azt jól szemlélteti az a kétszólamú nóta, amit legutóbb Kósa Lajos, illetve Varga Mihály próbált elénekelni. Kósa államcsődös szavai miatt a forint bukórepülésnek indult, és külföldről is sorra érkeztek a vészterhes jelzések. Nem véletlen, hogy Orbán pártbeli helyettesét nyomban korrigálni kényszerült a Miniszterelnökség államtitkára, aki tűzoltva egyértelműsítette, hogy konszolidált a magyar gazdaság helyzete, sőt még a hiánycél is tartható. Sokba került az országnak ez a hullámvasutazás, de várhatóan folytatódik a kalandtúra, hisz bár a Fidesz hangzatosan hirdette, hogy nem kér türelmi időt, most a csontvázas kommunikációban már azt is jelezték, hogy egy kétéves pufferrel kívánják kipárnázni magukat, hisz időbe telik rendbe hozni a sok váratlan bajt.

A „vér és könnyek periódusa” után, amikor már remélhetően a globális gazdasági válság hatásai is jelentős mértékben csökkennek, a kormány végre előállhat majd egy új kommunikációs kerettel: „megcsináltuk”, a „nemzeti együttműködés gyümölcsei beérettek”. Ha ténylegesen javul a helyzet, én biztosan örülni fogok. Nem kell démonizálni a szimbolikus politizálást, bevett része ez a politikai kommunikációnak. Orbán Viktornak még abban is igazat kell adnunk, hogy az előrelépéshez egy országnak szüksége van vízióra, büszkeségre, tartásra és optimizmusra. Az arányok a fontosak.

Ha a szimbolikus politizálás kiegészítője a tartalmi politizálásnak, nincs baj. De ha annak helyettesítője, akkor a végeredmény a választópolgárok infantilizálása, annak a technokrata, paternalista megközelítésnek a párja, miszerint a kormányzati „szakemberek” elvégzik az érdemi munkát, addig meg a választópolgárokat nem bevonni kell a döntéshozatalba, hanem le kell kötni őket szép szimbolikus üveggyöngyökkel.

Ez szintén haladó kádári hagyomány.

Csillag Gábor kommunikációelemző