Hogy nem valamiféle szabadon választott gyakorlat volt az egyébként sokszor lazán, ám hatásosan fogalmazó alelnök csütörtöki beszéde, jelezte, hogy másnap a miniszterelnöki szóvivő sem tartotta fontosnak „kifutni alóla”, sőt… Amint Szijjártó Péter száját elhagyták azok a mondatok, amelyek kétségbe vonták, hogy a hatalomból elhangzó, államcsődöt vizionáló szövegek ropogtatják a forintot és a tőzsdét, szinte azonnal még egy leértékelődési hullám indult. A betéteseket védő szövetség hétfőre akár tüntetést is szervezhetne az országot ért kár, a bizalomvesztés miatt. Hogy a sokszor emlegetett devizahiteleseket ért csapást csak mellékesen említsük.

Lehet, hogy a lavinát a debreceni polgármester nekilendülése indította el, de ott fenn, a politika csúcsain sokszor belefogtak már ebbe a dalba. Régóta téma volt a költségvetési hiány mértéke, aminek józan vitában lett is volna létjogosultsága, hiszen – mint majdnem mindig – néhány sebből az idei büdzsé is vérzik, vannak tételek – mint majdnem mindig –, amelyekkel tavaly ősszel nem számoltak készítői, s nyilván – mint majdnem mindig – kalkulációs hibák is feltárhatók. A Fidesz térfelén azonban nem szakmai polémia, hanem politikai stratégia íródott az agonizáló gazdaságra, az eresztékeiben recsegő költségvetésre, illetve arra, hogy számukra váratlan, „eldugott” tételek kerülnek majd elő, s fény derülhet „előre megfontolt alultervezésre”, sőt némi mutyira, szándékos hamisításra is. Ezekre alapozva egyszerre lehet ugyanis földközelbe rántani a korábbi álmokat, s felelősségre vonni a bűnösöket. Kis szerencsével egy racionálisabb, szerényebb fantáziával készülő terv az unió és az IMF szívét is meglágyítja: a kétharmados többséggel bíró, stabil kormány megér kis lazítást a számokon. A több mint hétszázalékos év végi hiányról, a csontvázakról szóló nyilatkozatpetárdák még nem okoztak bajt, hiszen a pénzvilág a kampány részének tekintette őket. A Fidesz-performance akkor és ott vált tragikussá, ahol szokott: a célegyenesben.

Orbánék nem vették figyelembe, hogy Bajnai és Oszkó nem a politikai túlélésre, hanem saját szakmai presztízsére ügyelt – a válságkezelés számukra az ország sikerén túl mesterségbeli kihívást jelentett, nem pedig a hatalom megtartását. Ezért nem vetemedtek kispályás trükkökre, s ezt nekik nemcsak elhitték, de honorálták is a nemzetközi elemzők, a piacok. Ettől még egy újonnan fölállt kormánytól érthető, ha oldani akarja a költségvetési szigort, engedni szeretne jogos többletigényeknek, s ezt igyekszik megágyazni azzal, hogy néhány költségvetési tételről bebizonyítja: tarthatatlan. Csakhogy az akciózásban oly jártas Fidesz-vezérkar nem elégedett meg ezzel, s még a legnyomósabb, óvatosságra intő ellenérv –a görög krízis és annak tovagyűrűző hatása – sem térítette el őket egy monstre előadás szándékától. Ezt elsősorban belső fogyasztásra szánták, mert mindenáron ki akarták kerülni azt a kelepcét, amely az ígéretek be nem tartásáról, a megtévesztésről szól – alaptételükről, ami éveken át nekik szolgált. Csakhogy hamar bebizonyosodott: ennek a „mindenáronnál” is nagyobb ára van. Belátták, hogy ekkorát nem kockáztathattak, üggyel-bajjal mentették hát a menthetőt: arcot és arcátlanságot egyszerre. De vajon fölismerik-e, hogy ellenzékben több olyan csapdát állítottak, amelyek most rájuk lesznek veszélyesek? (Lám, a szocialisták máris alkalmazzák a velük szemben agyonhasznált kulcsszavakat: hazugság, megszorítás.) Lesz-e elég erejük ahhoz, hogy tettekben írják felül saját lózungjaikat? Nem ártana, ha ez utóbbira tennének kísérletet.