Jól kiszúrtak velünk, de hát vesztettünk – rántja meg a vállát. – Nemzeti emléknap? Nem is hallottam róla. Régen volt, nem? Akkor meg minek rajta rágódni.

– Trianonnal az önbecsülésünket vették el. Megaláztak minket. Vesztettünk az igaz, de ehhez akkor sem volt joguk –háborog a dél-pesti gimnazista Dóri. Fekete a bakancsa, a haja, a pólója és a nadrágja. Barátjának „nagy-magyarországos” öv csatján sápatag napfény csillan. – Szerintünk igenis kell emlékezni Trianonra és másokat is emlékeztetni arra, hogy mit vesztettünk. Hatalmas országunk volt, dicső múltunk és nagy tetteink. Most meg öszszerezzenünk, ha a szomszédok átszólnak. Igaz, itthon is félünk. Engem is megtámadtak a cigányok Kőbányán, azóta igyekszünk mindenhová együtt menni.

– Magyarként ma is nehéz objektívnek maradni, ha Trianonról beszélünk. De nem segítette a józan gondolkodást a szocializmus elhallgatása és a rendszerváltás utáni érzelemdús tálalás – véli Sándor, a Testnevelési Egyetem hallgatója. – A történelmi Magyarország visszakövetelése ma már abszurd felvetés, amivel legfeljebb a környező országok szélsőjobbját erősítjük. A visszafogott, méltó emlékezés azonban mindenki számára fontos, hiszen történelmünk egyik legnehezebben feldolgozható eseményéről van szó. Én a magam részéről mindig is megálltam egy gondolatnyi csendre ezen a napon.

– Igazságtalan volt, a győzteseket nem igazán érdekelte, hogy a magyarokkal mi lesz – jelenti ki Gyuri, egy csepeli zenei gimnázium tanulója, aki inkább a javítóvizsgáival van elfoglalva, mint az emlékezéssel.

A fővárosi gimnáziumban éppen érettségijére készülő Lívia viszont jó ötletnek tartja az emléknapot. – Még elevenen élnek bennem a Trianonról tanultak. Szerencsére jó könyvünk volt, tele régi fotókkal, forrásokkal. Ráadásul a tanárunk részt vett a tankönyv összeállításában is, így a részletek és háttér se maradt rejtve előttünk – magyarázza Lívia. – Az emlékezés közelebb viheti az embereket egymáshoz, ha többet tudunk valamiről, akkor jobb döntéseket hozhatunk. Az unió is erről szól, nem igaz, a határnélküliségről? Trianon tény, amit nem lehet örökké elhallgatni, még akkor se, ha ez a szomszédoknak jobban tetszene. Akkor találnának a konfliktushoz egy másik ürügyet. Nem húzhatjuk be örökké a fülünket-farkunkat.

A Hatvannégy Vármegye egyik tagja egy korábbi Trianon-megemlékezésen

– A trianoni békeszerződés történelmünk egyik legtragikusabb pontja. S nem csupán azért, mert sokan olyan állam polgárai lettek, amelyet nem ők választottak. Bár azt se felejtsük el, hogy korábban meg négymillió szlovák élt a monarchia területén, akiknek semmivel sem volt jobb a sorsa, mint a békeszerződés után a határokon kívül rekedt magyaroknak. A trianoni békéből fakadó hátrányok nagyon sokáig kedvezőtlenül érintették hazánkat. Uniós tagországként azonban olyan programok nyíltak meg előttünk, amelyek révén a múlt gondjait modern eszközökkel oldhatjuk meg.

S nemcsak mi, hanem a szlovákok is – állítja Gábor budapesti joghallgató, aki szintén jó ötletnek tartja a nemzeti összetartozás napját. – Jó irányba terelheti a gondolkodást – magyarázza. – Végre nemcsak az elvesztett várak, hegyek, szobrok és városok jutnak eszünkbe Trianonról, hanem az emberek is. Kisebbségbe szorult egykori honfitársaink leszármazottjai. Ez a nap jó alkalom lehet arra, hogy valóban saját közösségünk tagjaiként gondoljunk rájuk és nem csupán kiváló ürügyként a „Vissza Temesvár!” jelszóhoz. Az emlékezés ugyanakkor túlontúl felkavaró is lehet. Nemcsak nálunk engedik ki ugyanis a szellemet a palackból, hanem a szomszédoknál is. A szellemek csatája pedig nehezen befolyásolható.