Elviselhetőbbé tenni a kínokat
„Kimentünk a Nagytemplom elé, ott pedig pár ember beszédet mondott a Hospice-ről. Aztán ültettünk nárciszhagymákat és beálltunk egy szép formájú alakzatba. Voltak ott híres emberek is. Sokak számára az volt a legjobb ebben, hogy aláírást kaptak tőlük, de nekem nem. Tudod, én úgy éreztem akkor, hogy én is segítek azokon a beteg embereken, ráadásul ebben még a sárga póló is segített. Olyan jó érzés volt! Nikolett.”
„A Nagytemplom előtt volt egy hatalmas ünnepség, ahol hírességek és a Hospice alapítója is megjelent. Nárciszültetés is szerepelt a programok között, ami a sulinkban is megtörtént. Remélem, lesznek még ilyen programok. S lehet, hogy egyszer, amikor öreg leszek, a Hospice hozza el a boldogságot. Vivien.”
Az előzőekben azoknak a debreceni kisiskolás gyerekeknek a fogalmazásaiból olvashattak részleteket, akik rendszeresen részt vesznek a cívisvárosban három éve indult Méltóság Mezeje elnevezésű programban. A mára országossá szélesedett kezdeményezés elindítása a budapesti székhelyű Magyar Hospice Alapítványhoz köthető: ez a szervezet a végstádiumban lévő halálos betegeknek segít elviselhetőbbé tenni a kínokat életük utolsó szakaszában.
Amint azt Muszbek Katalintól, az alapítvány vezetőjétől megtudtam: a gondoskodás nemcsak az alapítvány óbudai, Kenyeres utcai székházában fekvő betegek testi, lelki, szociális és spirituális igényeire terjed ki, hanem a hozzátartozók lelki támogatására is. Mint elmondta, az Angliából több mint fél évszázada indult hospice mozgalom azt szeretné elérni, hogy a közvélemény értőbben forduljon a haldoklók problémái felé, s a társadalom elfogadóbban, tudatosabban viszonyuljon a halálhoz.
De hogy kerülnek ebbe bele az említett gyerekek?
Muszbek Katalin szerint az Angliában bevált modell azt mutatja: a társadalom szemléletformálásához elengedhetetlen, hogy már gyermekkorban elkezdődhessen az a tudatos nevelés, amely a szenvedő emberrel való együttérzést, a betegséghez, halálhoz való viszonyt természetessé teszi. A gyerekek számára a MéltóságMezeje elnevezéssel indított programnak két főbb eseménye van: az őszi nárciszültetés – ez a virág a születés és az elmúlás örök körforgását jelképezi –, valamint a tavaszi Nárcisz Futófesztivál.
E kezdeményezéshez az első vidéki városként Debrecen csatlakozott három éve, azóta további tizenhat településen szervezik meg a programokat Nyíregyházától Zalaegerszegig, Veszprémtől Szegedig. Fontos eleme a programnak, hogy a témában jártas, alaposan felkészült pedagógusok vezetésével beszélgetéseket szerveznek a diákok számára az emberi élet örömeiről, sikereiről, de ezzel együtt a bánatról, a veszteségekről, valamint a gyógyíthatatlan betegek segítésének fontosságáról.
Arra a kérdésemre, hogy nem tartottak-e attól, hogy a gyerekeket sokkolja majd a halálos betegek sorsával való találkozás, Porkoláb Gyöngyi, a program debreceni vezetője –Kósa Lajos polgármester felesége – azt válaszolta: a szervezőkben eleinte volt aggodalom nemcsak a gyerekek, hanem a szülők reakciójával kapcsolatban is, de az eddigi tapasztalatok pozitívak. Hiszen a program alapvetően az életről szól – tette hozzá –, a barátságról, a megértésről, de természetesen a mindennapokban megélt veszteségekről is.
Mint mondta, az iskolások nagyon nyitottak és őszinték a beszélgetések során, a szülőket pedig tanév elején részletesen megismertetik a program alapgondolatával. Szerinte nagy szükség van rá, hogy az általános iskolás korosztállyal a tolerancia és a másokkal való törődés nézőpontjából közelítve beszélgessenek az olyan tabukérdésekről, mint a halál, az élet végességének gondolata. A párbeszédnek az az üzenete – tette hozzá –, hogy az elmúlás az élet természetes része az örömökkel, a sikerekkel és a mindennapok értékeivel együtt.
Úgy fogalmazott: csak akkor lesz toleránsabb a társadalom, ha a tagjai megtanulják a saját érzéseik okát és miértjét. Porkoláb Gyöngyi elmondta: olyannyira fontosnak tartják a szervezet tevékenységét, hogy a közélet iránt érdeklődő nőket tömörítő Debreceni Kőr Dáma Egyesület az elmúlt években milliós bevételt produkáló jótékonysági esteket szervezett az alapítvány javára.
A kezdeményezésről debreceni anyukákat is megkérdeztem, s a szülők valóban pozitív tapasztalatokról számoltak be. Egyikük, Nagyné Fülöp Teréz – akinek a tizenegy éves, Sándor nevű kisfia vett részt a programban – érdeklődésemre azt mondta: érdekes volt látni, hogy a halállal kapcsolatos témák nem a negatív érzelmeket erősítették föl a gyermekben, hanem a szeretet, a család, az odafigyelés fontosságát. Elmondása szerint a program hatására a gyerekek elfogadóbbak voltak egyik – gyógyíthatatlan betegségben szenvedő – iskolatársukkal kapcsolatban, mint maguk a felnőttek.
A beszélgetések során kiderült, hogy az egészséges iskolások velük egyenrangú gyereknek, az osztály teljes jogú tagjának tekintették a beteget. Hasonló fejleményről számolt be Nemesné Görög Éva, aki úgy fogalmazott: amikor a kemoterápiás kezelésben részesült, bekötött fejű beteg gyerekeket látogatták meg, a kislánya a reményre gondolt, s arra, hogy minden rendbe jöhet még.
