A gólgyáros űrlátogató
– Biztosan repült harminc évvel ezelőtt?
– A rendszerváltás idején, után hatalomra került pártok némely politikusa időnként felvetette, pontosabban megkérdőjelezte, hogy jártam-e az űrben? Egyesek szerint arra az egy hétre eldugtak bennünket a szovjetek a kazah sztyeppéken vagy a sivatagban, és előre felvett képeket közvetítettek. Szánom őket. Számtalan alkalommal megmutattam, igazoltam, hogy fenn voltam. A súlytalanságban végzett magyar kísérletekről készült felvételeket bárki megtekintheti.
– Évek óta megy a találgatás arról, hogy mikor és hol dőlt el, melyikmagyar űrhajós repülhet: Ön vagy Magyari Béla?
– Negyvenen jelentkeztünk űrhajósnak, ez a keret szűkült folyamatosan. Az utolsó előtti válogatásra négyen maradtunk. Mi négyen egy hónapos csillagvárosi tesztsorozaton vettünk részt 1978 januárjában. Az utolsó rostán ketten maradtunk. Másfél évvel a start előtt Budapesten született az a döntés, hogy Valerij Kubaszovval én repülök és Magyari Béláék maradnak a földön. De nekik is végig kellett csinálni a teljes kiképzést, mert az utolsó pillanatban is közbejöhetett valami. Elkaphattunk egy náthát, megrándulhatott a bokánk. Elég egy tüsszentés és az orvosok nem adják meg a repülési engedélyt. Ilyenkor a tartalék személyzet repül, mert az nem úgy megy, hogy a beteg helyére beugrik valaki. Nem csereszabatos egy űrhajós. Akkoriban vagy mindkettő repült, vagy egyik sem.
– Mi volt az Interkozmosz program jelentősége?
– Óriási lehetőséget jelentett a szocialista tábor kutatói számára. Ha nincs ez a program, nagyon sok szakember közelébe se kerül a fedélzeti műszerek tervezéséhez, megépítéséhez. A szovjet program jelentette az alapot a következő évtizedek tudományos eredményeihez. Például a magyarok által koordinált űrpszichológiai kísérletekhez vagy ahhoz, hogy miskolci mérnökök űrhabosítási kísérletet végezhettek ez év elején a Nemzetközi Űrállomáson. Ha nincs az Interkozmosz, akkor a sugárzásmennyiséget mérő Pille nem készül el és nem jut fel űrhajókra, űrállomásokra. A Pillével én dolgoztam először a világűrben, azóta nagyon sokan. Legutóbb Simonyi Károly. A tudományos programunkban természetesen igazodnunk kellett a szovjet elképzelésekhez, de ugyanez lett volna a helyzet, ha nem a szovjet, hanem a nyugati érdekszférához tartozunk. Nagyon fontos, hogy műszereink a világűr meghódításában fontos szerepet játszottak. Ezeket mindenütt számon tartják, megemlékeznek róluk a világűr kutatását bemutató könyvekben. Külföldön rólam is azt mondják, hogy ennek a történelemnek a része vagyok. Kell ennél több?
– Azt olvastam, hogy a Szojuz fedélzetén volt egy pisztoly.
– Arra az esetre, ha a legénység reménytelen helyzetbe kerülne a visszatérés folyamán. Az űrtechnika fejlett, a tervezők igyekeznek mindenre gondolni, de előfordulhat, hogy valami előre nem látható történik. Bennünket ugyan arra tanítottak, hogy nincs megoldhatatlan feladat, de biztosan van.
– A nyolcvanas években szupersztár volt, noha akkor nem ezt a kifejezést használták. Később megkopott a nimbusza. Mit gondol, miért?
– A rendszerváltás után egyesek felvetették, bennünket nem érdekel az, hogy mi történt, mi történik Záhonytól keletre, mert ott befejeződik Európa. Nekem sohasem volt problémám kelettel, északkal, déllel és nyugattal. Bárhol megjelentem külföldön, azt érzékeltették velem, hogy egy nemzet első űrhajósaként valamit letettem az asztalra. Itthon ellenben olyan embereknek kell időnként bizonygatnom eredményeimet, akik három-négy évre politikai hatalmat kapnak, majd gyorsan letűnnek a színről. Egyesek pusztán azért minősítették baloldalinak az ötévente rendezett megemlékezéseket, mert a szovjetekkel repültem. Repültem volna én az amerikaiakkal is, ha lehetővé teszik, de nem tették. Nem is ezek az emberek a fontosak, hanem azok, akik megismernek az utcán, a metrón, a bankban, elmosolyodnak, köszönnek.
– Készült erre a feladatra?
– Pilóta sem akartam lenni, de az élet úgy hozta, hogy a hetvenes évek végén a Csillagvárosban az űrrepülésre készültem. Gyerekkoromban a labdarúgás érdekelt, amiből annyi maradt, hogy egyedüli külföldiként bekerültem Csillagváros focicsapatába. Gólgyáros voltam. Erre is büszke vagyok. De legfőképpen arra, hogy engem erre a feladatra kiválasztottak. Nem azért lettem űrhajós, mert az apám, az anyám funkcionárius volt, hanem azért, mert a számos tehetséges jelölt közül én voltam az egyik legjobb. A párt mögém állt, de hiába állt volna mögém, ha alkalmatlan vagyok a küldetésre.
– Megmaradt a kapcsolat a kollégáival?
– Nagyon sokat vagyok Moszkvá ban, de kiválóak az amerikai és a kínai kapcsolataim is. Az első kínai űrhajós, Jang Li-vej mondta, hogy ha még egyszer repülni szeretnék, de az oroszok vagy az amerikaiak nem akarnak felvinni, akkor majd ők megteszik. Ezt persze nem kell komolyan venni. A világűrben járt emberek hetven százalékát ismerem, mindenütt nagyon sok a barátom.
– Azért ha lehetne, űrrepülne még?
– Bármikor, nem okozna különösebb megpróbáltatást, hiszen John Glenn amerikai szenátor hetvenhét évesen repült, én meg csupán 61 éves leszek. Repülnék, feltéve ha az orvosok megengedik.
– Engednék?
– Kopik az ember szervezete.
– Mi lett volna önből, ha nem ön repül?
– Akkor is maximálisan elégedett lennék az életemmel, ha nekem jut anno a dublőrszerep. Oda eljutni is hatalmas eredmény volt.
– Nem érzi úgy, hogy az űrturizmussal leértékelődött ez a pálya? Némi túlzással, akinek van 25-30 millió dollárja, feljuthat az űrbe.
– Nem. Ha valaki alkalmas erre, menjen. Aki feljut az űrbe, átalakul, mellénk áll. A jövő egyébként olyan űrállomások létesítése, amelyek nem tudományos, hanem nagyon is hétköznapi célokat szolgálnak. Száz éve elképzelhetetlen volt, hogy tömegek repüljenek át az óceánokon, ma ez magától értetődő dolog. Száz év múlva talán az űrrepülés lesz hétköznapi élmény.
– Mikor repülhet újra magyar űrhajós?
– Nagyon sok pénzbe kerül egy ilyen út, többe, mint egy űrturistáé. Ennek megfinanszírozását sem kérni, sem elvárni nem lehet egyetlen magyar kormánytól sem. Azt viszont igen, hogy teljes jogú tagként csatlakozzunk az Európai Űrügynökség (ESA) programjához.
– Mi történt önnel az elmúlt évtizedekben?
– Alapító tagja vagyok az 1985-ben létrehozott Űrhajósok Nemzetközi Szövetségének, amelynek hat évig elnökségi tagja is voltam. Rövid ideig légügyi attaséként is dolgoztam az Egyesült Államokban. Dandártábornokként negyvenhét éves koromban nyugdíjazásomat kértem. Legfontosabb vállalkozásom most a Világűr a Föld Jövőjéért Alapítvány. Az asztronautatagokkal rendelkező nemzetközi alapítvány az űrkutatással és az élhető bolygó megteremtésével kapcsolatos képzéseket fogja össze.
