Emlékszem, mennyire elkeserített a 2004-es népszavazás előtti tévévita, mikor is Tőkés László zsoltárt énekelve próbálta meggyőzni az anyaországiakat és Gyurcsány Ferencet a kedvezményes honosítást lehetővé tévő törvény megalkotásának fontosságára.

Akkor még Kolozsvárról, vagy másképp: az EU-tagságra még csak készülődő Romániából nézve a vitát, higgadt levezetést vártam a határon túli politikusoktól, miért is lenne jó ottani és itteni magyaroknak a „nemzetegyesítés". Miért lenne jó, ha lekopnának végre a „határon túli”, „romániai magyar” „rommagyar” szerkezetek, a mondvacsinált, de súlyos történelmi traumákat hordozó megkülönböztetések. Ehelyett azonban a tett szimbólumértékét hangsúlyozták, a gesztust. Meg is lett az eredménye: Gyurcsányt egy életre megutálták Erdélyben, hiszen nem is az elutasítás maga, hanem az ezt szolgáló érvelése volt sértő, miközben a népszavazás végképp kilépett a ráció köréből.

Ma már egészen más a helyzet. Nem csupán azért, mert végül a szokásos eljárással honosítottam magam, hanem mert időközben Románia is az unió tagja lett. A most megszavazott törvénynek így végképp sokkal nagyobb a gesztusértéke, az érvek többsége ugyanis kikopott alóla, hiszen az EU-tagság javarészt megadta azt, amire akkor vágytunk: szabadabb mozgástér, munkavállalás, a bürokráciát mellőző családegyesítés. Csakhogy sokkal nehezebb olyan helyzetben átérezni ezt, amikor jobbára arról folyik a vita – teljes joggal –, hogy a szlovákiai magyaroknak rosszkor vagy különösen rosszkor érkezett a gesztus. (Bár ismerve a román és szlovák többségi logikát, nehezen tudok elképzelni olyan helyzetet, amikor ez a törvény jókor jött volna.) Pedig lenne miről beszélni.

Annak a generációnak, amelyik megélte a román diktatúrát, és az azt követő zavaros éveket (a marosvásárhelyi eseményeket például), azt, hogy folyamatos kötélhúzás zajlik többség és kisebbség között a legalapvetőbb jogokért is, hát annak sosem lesz mindegy a kettős állampolgárság kérdése. Neki ez a gesztus védelmet fog nyújtani, jóvátételt, még akkor is, ha racionálisan nehezen is fogalmazná meg ezen érzületek mibenlétét. De a sejtjeiben él az alapvető tapasztalat: ezekben a történelmüket, identitásukat még csak kereső országokban a kisebbség bizonyos értelemben mindig is túsza lesz a többségnek. Hosszú időre még erre a rugóra fog járni az agy, és hosszú ideig lesz még politikai hozadéka a magyar kártya elővételének, hol kampányban, hol békeidőben. Ha már az asszimilálás nem sikerült.

E tekintetben a magyar állampolgárság nyugalmat jelenthet. Legbelül. Van, hova menni, ha az idegen hazában egyszer mégis tarthatatlanná válik a helyzet. Nem menekültként érkezni, hanem hazajönni. Persze nehezen érti ezt az, aki mindig magyarul kérhette a kenyeret a sarki boltban, de értenie kell: történelmet ír a gesztus. Még akkor is, ha tudjuk: félig-meddig elsietett, félig-meddig elkésett, múltba rántó, és van benne valami asztalt verő, pántlikás csak azért is. A tény ettől még tény marad: a jövő évtől megint egy lehet, ami szétszakadt. Ha nem is a fejben, de a szívben biztosan. Ennyi irracionalitást talán megengedhetünk magunknak.