Csakhogy a kétharmados többség ellentmondása, hogy tökéletesen ellentétes érdekű és értékrendű csoportok szavaztak ugyanarra a politikai erőre, akik között az egyensúlyt a közös ellenfélre vonatkozó ellenszenv tartotta fenn. A politikai ellenfél eltűnt. Itt maradtak a társadalmi konfliktusok. Eddig pártok között, most a kormányzó párton belül jelennek meg. A szimbolikus ügyek csak a felszínen terelik el a figyelmet a mély ellentétekről. Azzal, hogy a meghirdetett új rezsim a politikai állammal magára vállaltatja a társadalmi és gazdasági összeütközések megoldását, elképesztő felelősséget és terhet vesz magára. Ugyanezt próbálta az 1990 előtti állam-párt, pártállam – tudjuk, hogy sikertelenül. Mindenkit képviselni annyi, mint senkit se képviselni. Állást foglalni valamelyik erős csoport mellett, állásfoglalást jelent egy másikkal szemben.

Az első, a legmélyebb ellentmondás a kiszolgáltatott és megnyomorított kékgallérosok és az őket foglalkoztató vállalkozók, tulajdonosok könyörtelen harca. Mindkét szavazóréteg, más és más okokból és várakozással a Fideszre, illetve jobbra szavazott. A leromlott rozsdaövezetek és lakótelepek városi népe, illetve a távlatok nélküli kisvárosok és falvak cseléd napszámosai, a minimálbér alatt kucorgók, a feketén vagy szürkén kizsákmányoltak, akik minden állami védelem nélkül napi harcot vívnak családjuk fennmaradásáért a Fidesztől és/vagy a Jobbiktól várják sorsuk javulását. S bár eszükkel tudják, hogy helyi magyar kis- és középvállalkozók kényszerítik őket megalázó napszámért igát húzni, szívükkel és szájukkal a jövedelmet kiszivattyúzó idegeneket, multinacionálisokat, zsidókat, európaiakat, a világot átkozzák. És a legtöbb magyar munkavállalót foglalkoztató kis- és középvállalatok tulajdonosai ugyanezen átkok mellett várják, hogy az új kormány adjon támogatást félbemaradt szállodájuk felépítéséhez, adókedvezményt, hogy bennmaradhassanak a piacon. Az alul lévők maffiózóknak, pártvállalkozóknak nevezik saját munkáltatóikat, a felül lévők lustáknak és képzetleneknek munkavállalóikat. Ebben a háborús légkörben szeretne az új kormány évente százezer munkahelyet teremteni forrás és fogyasztói piac nélkül: a vállalkozó legálisan foglalkoztasson több képzetlen embert magasabb bérért, a munkavállaló pedig működjön együtt a vállalkozóval.

A Tőke és a Munka közötti viták intézményes rendszere az Érdekegyeztető Tanácsban kell, hogy megjelenjék. Ám a gazdasági konzultáció nem intézményi keretek között, nem a Tőke és a Munka szereplőivel folyt, hanem kiválasztottakkal. Intézményeken kívül kell-e fölvetni a devizaadósságok átváltását, a magyar vállalkozók védelmét a közbeszerzési eljárásokban, vagy a Bankszövetség, a nemzeti és nemzetközi kamarák előtt? A társadalmi szerződések a világban az ipari kapcsolatok rendszerén keresztül valósulnak meg, ahol egyenrangú felek ülnek egymással szemben. Ha a kormány a Tőke mellett foglal állást – vannak erre jelek –, akkor a Munkával megy szembe. Ha a Munka védelmében alakít ki kormányzati rendszereket, akkor szembekerül a Tőke őt támogató, illetve vele ellenszenvező csoportjaival. Vagy-vagy.

Szakadék tátong az országbárók, a leggazdagabb magyarok, hatalmas bankok, földek urai, a Jobboligarchák és a kis- és középvállalkozók között. Aligha gondolja valaki komolyan, hogy ugyanazon érdekek vezénylik az olcsóbb hitelt, a monopolellenes fellépést, az állami és párttámogatást kívánó kicsiket és az országrészeket birtokló nagyokat, akiktől függ kormány és párt, s akiktől nem ők függenek. A Jobboligarchák elleni fellépés tilos. „Gondolni szabad azért rá?” – kérdik Nemesmedvestől Battonyáig a költségvetési forrásokért sorban álló kicsik. „Odaférünk még a csajkáinkkal, ahol ők állnak elöl?” Jobboligarchának lenni jó. De mindig mérlegre kell tenni, hogy ha a bankári, tőkési, a multinacionálisokkal közös érdekem ütközik a kormány és párt, a kis dühösek szándékaival, akkor mit válasszak. Ha a kormány át akarja váltani a devizaadósságot, ha fel akar lépni a bankokkal szemben, ha… Láttunk már egy miniszterelnököt elzarándokolni a legnagyobb bankhoz, ahol az ország ura a lépcső tetején várta, hogy az alázatos miniszterelnök fölkapaszkodjon hozzá.

Az egészségügyben, oktatásban, igazságszolgáltatásban dolgozók döntő többsége, a köztisztviselők jó része jobbra szavazott – a Fidesz állam-párt, párt-állam magára vállalta a közalkalmazottak érdekeinek képviseletét. Évtizedes sérelmek, kompenzációs vágyak halmozódtak föl itt. Egyszerre kellene megoldani a nem hatékony intézmények, a használhatatlan szabályozások, az alacsony bérek és juttatások, illetve a társadalmi és politikai megaláztatásokból származó lelki és erkölcsi problémákat. Ez a csoda kategóriájába tartozik. Az állam-párt, párt-állam láthatólag nem kívánta bevonni az egyes szakmákat saját problémáik megoldásába, hanem helyettük, felettük, akár ellenükben „képviseli érdekeiket”. A bíró megtudhatja, hogyan kell ítélkeznie, meddig terjed autonómiája, hogy még egy Igazságügyi Minisztériumra, egy tekintélyes miniszterre se méltatják. A köztisztviselő megértheti, hogy kizárólag politikai lojalitása számít, ki van szolgáltatva a felső akaratnak. Az orvos kívülről nézegetheti bezárt intézményét, az ápolónő változatlan jövedelmét, és mindketten megtudhatják, hogy jogilag és szakmailag védtelenek a korlátlan hatalmú állammal szemben. Az egyetlen minisztériumba alázott szakmák megtanulják, milyen egymást fölzabálni, amikor az egész minisztérium nem kap semmit.

A Kádár-rendszer belső ellenőrzés nélkül élt. Egyetlen külső kontrollja, a nyolcvanas években az adósságait kezelő nyugati világ volt. Valamennyi összeütközés a rendszeren belül zajlott le. S ezzel megteremtette a rendszert szétszakító erőket: képtelen volt konszolidálni. Holnaptól minden konfliktus Fidesz-országon belül van. Ellenzék ma érdemben nincs. A gazdasági és társadalmi összeütközések elfojthatók erőszakkal. Van rá tapasztalat. De szuronyok hegyén nem lehet ülni. Előbb vagy utóbb az erőszak megtörik. Ekkor jön a gazdasági kompenzáció, a cukorkák osztogatása. A cukorkás konszolidáció most lehetetlen: se külső, se belső forrás nincs a cukorkára. És jönnie kell a valódi tárgyalásnak, kerekasztalnak, megállapodásnak. Intézmények építésének, kiegyezésnek.

Önsorsrontók vagyunk. Nem tudta-e minden józan ember 1985-ben, hogy lehetetlen az MSZMP-nek dinamizálni, hogy saját végüket kísértik? Mégis belefogtak. Nem értette-e 1994-ben a kormányzó Hornon kívül mindenki, hogy üres fecsegés a társadalmi fölemelkedésről papolni? Nyolc hónapig szórakozott velünk. Nem érezte-e zsigereiben az ember, hogy mindaz, amit 2001 után csináltak politikusaink pártállásra tekintet nélkül a szakadékba visz? Bevittek. Nem nevetséges handabandázás volt-e a jóléti rendszerváltás és a gyurcsányi 2004-os októberi forradalom? És nem ártalmas retorika, ostoba és hatalmaskodó, erőszakos és komikus a mai hatalom, forradalom, Isten, király, haza? Történelmi kísértetek között ülünk. „Nemcsak romok közt jelennek meg, de a körúton, a szobánkban, mindennapi életünk során, fényes nappal. Meg sem várják, hogy óránk tizenkettőt ver. Minden óra a kísértetek órája. Életünk egy másik síkba billen át, a mutatók pedig egy túlvilági számlapra ugranak. Óránk tizenhármat üt.”