Holott teljesen indokolt lenne az is, ha a pert megelőző rendőrségi-ügyészségi eljárást is elölről kezdenék, hiszen már az is hihetetlen hibaözönnel zajlott. A bűncselekmény-sorozat tucatnyi olyan szereplőjével szemben nem nyomoztak, nem emeltek vádat, akik nyilvánvalóan az igazi és fő bűnösök voltak – csak épp politikailag védettek. Az ő „behelyettesítésükre” viszont bűnösnek tituláltak sok olyan szereplőt, aki ellen semmi más érdemi bizonyíték nem volt, mint Kulcsár Attila vallomása. Azé a Kulcsáré, aki a videóra fölvett ügyészségi kihallgatásán a plafonra mutogatott, hogy mikor szakad le, és aki helyett az esetek jelentős részében az ügyvéd vagy az ügyész válaszolt. Kulcsár maga végig összevissza hazudozott −szemmel láthatóan az aktuális ügyészi igények szerint. Ő segítette aljasul „kinyírni” Molnár Csaba rendőralezredest és Bácskai János dandártábornokot, midőn rendre megtagadta a vallomástételt a pereikben vagy azt hazudta, hogy nem emlékszik semmire. A mostani perben pedig nem csupán engedett ártatlanul elítéltetni többeket, de aktív résztvevője volt az ellenük emelt vádak konstruálásának s végigvitelének.

Az eredeti vád és az azt sajnos szinte kritika nélkül elfogadó elsőfokú ítélet törvényellenes, megalapozatlan és hiányos; hanyag, pontatlan és felszínes; hemzseg az önellentmondásoktól, az iratellenességektől.

Újabban már az ügyészek is elismerik: helytelenül „minősítették be” az elkövetett bűncselekmények jó részét. Kulcsár például nyilván nem követhetett el sikkasztást, hiszen azt a Btk. 317. § szerint az követ el, aki a rábízott idegen dolgot jogtalanul eltulajdonítja vagy azzal sajátjaként rendelkezik. Ki bízta rá Kulcsár Attilára a pénzét? Senki! Akik az ítéletben károsultként vagy haszonélvezőként szerepelnek, mind a K & H Equities Hungary Részvénytársaságra, a bró kerházra vagy a K & H Bankra bízták a pénzüket, nem pedig Kulcsárra.

És e helyesbített álláspontot a másodfokú tárgyaláson az a Sódor István főügyész adta elő, aki fővárosi főügyészként az egész nyomozást irányította! Aki 2003-ban engedte, hogy sikkasztás miatt kérjék ki Ausztriától Kulcsárt, majd emiatt emeljenek vádat ellene. Most ő is hatályon kívül helyezést indítványoz a vezetésével elkövetett hiba miatt, tudván tudva, hogy ez azzal is jár: Kulcsárt ismét ki kell majd kérni Ausztriától, immáron csalás vádjával, megint sok-sok hónapot várakozva a válaszra. Aztán éveket arra, hogy újfent letárgyalják első- majd másodfokon az egész ügyet.

Ha Kulcsár Attila védőügyvédje lennék, azt hinném: az ügyészség (a korábbi átverések, becsapások után) most végre meghálálja Kulcsárnak, hogy hajlandó volt megfeledkezni egyesekről, s helyettük vádolni másokat. Hiszen mire véget ér a huzavona, jószerével részint leülte a büntetése jó részét előzetes letartóztatásban (tehát sokkal kellemesebb körülmények között, civil ruhában, naponkénti ügyvédi beszélővel), részint beszámít a házi őrizet és a lakhelyelhagyási tilalom is − szépen lassan fogyogat majdani büntetése. Mire pár év múlva kihirdetik a jogerős verdiktet, tán már mehet is haza, a pénzéhez.

Pedig az ügyészség annak idején úgy viselkedett, mint aki nem tartja be se Kulcsárnak, se másnak tett ígéreteit. Feltételezésem szerint ugyanis tett másnak is ígéretet, mégpedig Rejtő E. Tibornak, a csalássorozat elkövetésének idején a K & H vezérigazgatójának, Kulcsár bizalmas főnökének. Az ő ügyészségi kihallgatásairól szóló jegyzőkönyveket máig titkolják mindenki elől, az iratismertetés és az iratjegyzék szerint az elsőfokú bíró elől is − ami törvényszegés. Amikor megpróbáltam magam is megszerezni azokat, épp azt a választ kaptam, amit kizárólag vádalku esetén szoktak adni: az is államtitok, hogy miért államtitok. Így könynyebben érthető, hogy az elsőfokú bíróság miért mentette fel Rejtőt – a mérlegelésből kiszorított vagy el nem bírált terhelő bizonyítékok tömege dacára és az ügyet ismerő jogászok megdöbbenésére.

Az elsőfokú ítélet a rendelkezésre álló bizonyítékok döntő hányadát nem értékelte, csupán ismertette. Ahol mégis értékelt, ott érthetetlen és követhetetlen logikátlanságok sorába futott bele. Így például olyan tanúvallomásokat fogadott el, amelyeket később egyértelműen megcáfoltak; vagy éppen indok nélkül nem fogadott el olyan vallomásokat, amelyeket senki és semmi nem cáfolt. Egy sor bizonyítékot pedig elfelejtett figyelembe venni.

A döntvény a vádlottak többségéről egyáltalán nem tartalmaz tényállást, csupán idézeteket a vádiratból s különféle vallomásokból. Az esetek döntő részében a vádirati tényállást fogadta el a bíróság tényként –függetlenül attól, hogy az ügyészségnek sikerült-e bizonyítania ezeket vagy sem. Zömmel nem sikerült. Az ítélet első alcíme valamennyi vádlott esetében: „tényállás”. Ám az alcím után nem ítéleti tényállás következik, hanem vádirati, melynek végén gondosan meg is jelölik azon ügyészségi iratot, amelyből a szöveget szó szerint bemásolták. Észbontó!

Rendre hiányzik az indokolás, az összefüggések áttekintése s a magyarázat: mit miért vagy miért nem fogad el a bíróság, mi mit bizonyít vagy nem bizonyít.

Elítéltek például egy vádlottat azzal az indoklással, hogy az övével szemben a tanúk vallomásait fogadták el – holott a tanúk a vádlott állításait mindenben megerősítették.

Többeket ítéltek el úgy, hogy az ítélet nem tette egyértelművé: milyen módon követték volna el a bűncselekményt, kinek a sérelmére, milyen összegre nézve.

A bíró hallotta, olvasta, milyen egyéb döntő körülmények játszottak szerepet az ügy egészében – de nem foglalkozott velük. Biztatták többször is a tárgyalásokon: végre egyszer derüljön ki a teljes igazság, járjon a végére a történet mélyrétegeinek, a pártmutyizásoknak, az igazi nagy lopásoknak – esze ágában sem volt. Nem járt utána rengeteg olyan bizonyítéknak, amely az egész ügyet alapjaiban változtatta volna meg. Tényként fogadott el temérdek feltételezést, s nemhogy bizonyításukat nem követelte meg, de ellenbizonyításukra is csak legyintett. A vádlottak és a védők számtalan bizonyítási indítványt tettek – a bíró gondolkodás nélkül utasította el nagy részüket, s az ítéletben sem indokolta meg, mi volt az elutasítás oka. Ez szintén ok a hatályon kívül helyezésre.

A bíró tudott róla, hogy Kulcsár pénzért árulja a vallomását – nem törődött vele. Látta, hogy az ügyészek úgy játszanak Kulcsárral, a többi vádlottal és az eljárási törvénynyel, mint macska az egérrel – engedte. Elébe tették a sokat emlegetett ügyészségi „kihallgatás” videóját – megvonta a vállát, és törvényesnek minősítette az eljárást.

Megsértette a vádhoz kötöttség elvét. Megengedte, hogy az ügyész csupán szóban módosítson vádat, majd úgy tett, mintha mi sem történt volna: az eredeti vádról hirdetett ítéletet!

Egyetlen vádlottat minősített szavahihetőnek: Kulcsár Attilát. Így: „… gyakorlatilag Kulcsár Attila I. rendű vádlott volt az, aki a terhére rótt bűncselekményeket az eljárás során elismerte, és a nyomozati eljárás kezdetétől igen részletes, mindenre kiterjedő vallomást tett. A bíróság Kulcsár Attila ezen vallomását a tényállás megállapításánál elfogadta, figyelemmel arra, hogy a kihallgatott tanúk, az igazságügyi szakértői vélemények, valamint a rendelkezésre álló okirati dokumentumok, illetve okirati bizonyítékok, így különösen az ügyféldossziék adatai, teljes egészében megerősítették és alátámasztották Kulcsár Attila I. rendű vádlott vallomását”.

Hogy Kulcsár a terhére rótt bűncselekményeket az eljárás során elismerte, aligha lehet szempont, mivel más lehetősége nem is volt. Lebukásától kezdve ott voltak a hatóságok asztalán fehéren-feketén az ellene szóló bizonyítékok. Viszont Kulcsár hol így, hol úgy ismerte el az általa elkövetett bűncselekményeket, ami semmiképp sem szavai hitelét erősíti; az pedig egyszerűen nem igaz, hogy a nyomozati eljárás kezdetétől igen részletes, mindenre kiterjedő vallomást tett volna. Ezzel szemben a nyomozati eljárás kezdetétől bármit hajlandó volt vallani, amit az ügyészek a szájába adtak, s különböző nyilatkozatokat tett, amelyek jelentős részéről később azt állította, nem is ő tette. Kulcsár különféle vallomásait vallomások, szakértői vélemények és iratok özöne cáfolja.

Említek egyetlen példát. Schönthal Henrikről Kulcsár háromszor nyilatkozott ügyészségi kihallgatásai során. Először azt: Schönthal tudott a szabálytalanságokról.

Másodszor ezt: ő nem mondta meg Schönthalnak, hogy a cégein átfuttatott pénz bűncselekményekből származik. Harmadszor, írásos észrevételében emezt: Schönthal semmit nem tudott a sikkasztásról. Az ítélet mindezt így fordította le: „Kulcsár Attila határozottan állította, hogy Schönthal Henrik Tivadar XXIII. rendű vádlott mindent tudott az ügyletek valós tartalmáról, ugyanis tájékoztatta róla, hogy a cégeihez átvezetett befektetési eszközök szabálytalan módon kerültek hozzá”. Ha Kulcsár egyszer azt mondja, hogy Schönthal tudott a szabálytalanságokról, kétszer pedig azt, hogy nem, akkor legfeljebb annyit lehetne tényszerűen megállapítani, hogy Kulcsár hol ezt vallotta, hol amazt. Nem tudjuk meg, miért éppen ezt a „vallomást” fogadta el a bíró, miért nem az ennek homlokegyenest ellentmondó másik kettőt. És idézhetnék még több tucatnyi hasonlót.

A tartalmi műhibákon túl temérdek eljárásjogi vétség is történt. Jegyzőkönyvbe vettek olyan szövegeket, amelyek valójában nem vagy egészen másként hangzottak el; olyan eljárási cselekményt említenek, amely nem történt meg, s az ennek kiigazítását kérő védői indítványra nem reagáltak. Számos védői bizonyítási indítványnak se helyt nem adtak, se el nem utasították, pusztán nem szóltak róla – ez pedig a garanciális jog semmibe vétele. Bizonyítékként kezeltek olyan, a bíróság előtt tett tanúvallomást, amelynek felvételénél nem volt jelen sem az a vádlott, akiről a vallomás szólt, sem az ő védője – gyakorló jogász el se hiszi, hogy ez megtörténhet.

Vagyonelkobzást mondott ki az ítélet vagy húsz olyan személyre és cégre, aki, amely egyáltalán nem szerepelt a perben, tehát semmiféle bizonyíték nincs, de nem is lehet arra nézvést, hogy tényleg bűncselekményből származó pénzzel gazdagodott volna. Van köztük, aki évekkel Kulcsár odakerülése előtt elvitte a pénzét a bankból, és jogerős polgári bírósági ítélete van arról, hogy azóta sem volt kapcsolata a K & H-val.

A vádlottak egyikére 58 millió forintos vagyonelkobzást róttak ki, noha 227 milliós sikkasztásban mondták ki a bűnösségét, s a két összeg közti különbségnek nem adták indokát. Másra meg úgy szabtak ki 150 milliós vagyonelkobzást, hogy egy 100 milliós vádpontban bűnösnek találták, egy 50 milliósban pedig fölmentették.

A bíró el akarta kobozni két vádlott közös cégének svájci bankszámlán lévő összes pénzét, de a vagyonelkobzást nem e cégre, hanem a svájci bankra mondta ki – érdekes pernek nézünk elébe.

Az eljárási szabályokat is durván megsértették mindazon személyek és cégek esetében, akik, amelyek a vagyonelkobzás sorsára jutottak. Őket ugyanis a büntetőeljárási törvény szerint ugyanazok a jogok illetik meg a perben, mint a sértettet. Vagyis meg kell kapniuk minden őket érintő iratot, értesítést kell küldeni nekik a tárgyalásokról, és lehetővé kell tenni, hogy azokon észrevételeket, bizonyítási és más indítványokat tegyenek. Ezen felül az ítélet rájuk vonatkozó részét indokolni kell, és persze postázni nekik. Nos, a bíró nem értesítette őket egyetlen tárgyalásról sem, az ítélet rájuk vonatkozó részét egyáltalán nem indokolta, és jelentős részüknek ki sem küldte. Többeknek ismerőseik telefonálták meg, hogy pénzt vettek el tőlük. E vagyonelkobzásoknak a nem vádlottakra vonatkozó öszszes eleme még azon egyszerű okból is törvénysértő, hogy az ítélet szóbeli indoklása során a bíró egyetlen szóval nem említette egyiket sem. Holott a magyar büntetőperjog a szóbeliség elvét vallja – ám Varga Zoltán, úgy tűnik, nem vallja.

Hiszen ezt az elsőfokú ítéletet ugyanaz a Varga Zoltán bíró hozta meg, aki a móri nyolcas gyilkosság miatt Kaiser Edét ártatlanul ítélte el, Hajdú Lászlót pedig se el nem ítélte, se föl nem mentette, aminél blődebb eljárásjogi hibát aligha láttunk... Varga pontosan ugyanazokat a hibákat követte el a Kulcsár-ügyben, mint a móriban, s az előírásszerű harminc, maximum hatvan nap helyett − nyolc hónap alatt kegyeskedett leírni ezt a silány minőségű ítéletet, fittyet hányva arra, hogy van, aki ennyivel több időt tölt el előzetes letartóztatásban vagy házi őrizetben.

Varga Zoltán bíró képtelen volt minimális kontrollt gyakorolni az ügyészség hitvány színvonalú, durván politizáló és törvénytelen tevékenysége fölött − noha hivatásának ez lenne a lényege. Ezt a bírót a szakma nemrég még az ország legjobb büntetőbírói közt tartotta számon. Ez a Varga Zoltán tanítja a jövő jogászait, s mindezek után a Legfelsőbb Bíróság bírájaként dolgozik.

A fentiek alapján talán tehetünk egy-két általánosabb megállapítást. Amíg változatlan marad az ügyészek és a bírók kiválasztásának, képzésének, értékelésének, az alkalmatlanok kiszűrésének, határozataik és ítéleteik kontrollhiányának rendszere – addig ilyen szörnyűségek újra és újra elő fognak fordulni. A következő pár évre beígért számonkérések hosszú sorozatában pedig fogalmunk sem lesz róla, mikor lesz igazuk az elmarasztaló ítéleteknek; s mikor születnek – akár szándékoltan, megtervezetten, akár „csak” a slendriánság, az ügyészi és a bírói műhibák miatt – ártatlan embereket sújtó hamis ítéletek.

Addig mi, gyakorló ügyvédek felelősen aligha ígérhetjük meg védenceinknek a jog védelmét.

A szerző ügyvéd, közíró

Marabu rajza