Nem csodálnám, ha néhány külföldi többségi tulajdonban lévő közműcég maga ajánlana föl különböző engedményeket, hogy elkerülje a pécsihez hasonló drasztikus lépéseket, s azt sem, ha pénzintézetek válnának hirtelen szociálisan érzékennyé. Az elővigyázatosság, netán a fenyegetettség parancsa fegyelmezettebbé, óvatosabbá tesz nemcsak magánembereket, de intézményeket, cégeket is, melyek akár gesztusokkal is igyekeznek megelőzni fölöslegesen, adott esetben érdekeik ellen gerjesztett konfliktusokat.

Orbánéknak pedig egyrészt van a tarsolyukban néhány extraprofitról, netán a monopolhelyzettel való visszaélésről tanúskodó történet, másrészről nagy-nagy szükségük van olyan példákra, amelyek azon túl, hogy teóriájukat igazolják, arról szólnak, hogy a határozott fellépés meghozza az eredményt: „élve a felhatalmazással” képesek lesznek gátat vetni az eddig „szabadon burjánzó kapzsiságnak, nyerészkedésnek”.

Biztos vagyok benne, hogy ez a tendencia jótékonyan hat a megvesztegetések visszaszorítására is. A nem kis teátralitással előadott ügyek kettős haszna, hogy morális karanténba zárja a korábbi hatalmat, s elrettenti a kenőpénz elfogadásától azt is, aki eddig a politikai oldaltól független korrupciós gépezet, például a pártfinanszírozás ismeretében adott felmentést magának. Ez persze még nem azt jelenti, hogy bármi is tisztul, bár rá lehet majd fogni; csupán annyit, hogy más és szűkebb – kordában tartott – lesz az a kör, amelynek nem okvetlenül kell tartania a lelepleződéstől.

A Medián legutóbbi közvélemény-kutatása szerint a választások óta még népszerűbb a győztes. Ezen az „áldott állapoton” nem változtatott sem a kormány szerkezetének, sem tagjainak, de még a „hőn várt” programnak a nyilvánosságra hozatala sem – de miért is változtatott volna? Néhány elemző rossz előérzete, kritikája aligha lohasztja le a várakozásokat, a hatalomra készülők pedig éberen ügyelnek arra, hogy minél kevesebb számon kérhető ígéret és minél több mindenkinek tetsző, általánosságban megfogalmazott cél lepje el a médiumokat, s ha véletlenül ellentmondásba ütköznek, azt kibeszéletlenül a terepen hagyják, mint egy elvesztett katonát. E technika szerves része a nagy tervek széles körű megvitatása, hiszen minél szélesebb a kör, annál inkább a moderátoré a főszerep. Vonzó jelszó az átláthatóság, de egy laikus nemigen tud mit kezdeni vele.

Természetesen jó, ha egy orvos végre figyelmesen végighallgatja a betegét, de ha a konzíliumot úgy képzeli el, hogy a rendelőben várakozókkal tárgyalja meg a kezelést, valószínűleg nem jut előbbre. A napirendre tűzött témák egyelőre olyanok, mintha közkívánatra születnének, ugyanakkor némelyik szelet arról árulkodik, hogy a döntések központosítása a cél. Mert bár igaz, hogy több állami cégnél formálisan működtek testületek, de nem biztos, hogy érdemibbé tételük helyett fölszámolásuk a megoldás.

Mindezek ellenére úgy vélem, hogy az elszámoltatási hullám, a régi, néha anakronnak tűnő szentenciák, szimbólumok leporolása, a szellemi élet várfoglalásai mellett hamarosan szürke, de létfontosságú tényekkel, konkrétumokkal is szembe kell néznie mind a kormánynak, mind a közvéleménynek. És nyilván válaszok is vannak készülőben. Ezek tartalma dönti majd el, hogy az átmenet húszéves korszaka után nem egy újabb átmenet következik-e.