Nincs az a hatalom, amely az Istenhegyi út sarkán álló turulszobrot elrepítené arról a helyről, ahol úgy öt évvel ezelőtt engedély nélkül, a törvények semmibevételével felállították.

Vannak kívánságok, amelyeknek esetében a félig teljesülés a lehető legrosszabb végkifejlet. Ha egy parabola ennyire durván válik felemás valósággá, az csak azt jelentheti, hogy a jelkép mögött rejlő valódi kívánság nem is volt több ábrándnál. Azt persze Babarczy Eszter se gondolta komolyan, hogy a Leninek majd kimasíroznak a szoborparkokból, és lecövekelnek az utcasarkokon, hogy onnan nézzenek farkasszemet az egyre szaporodó turulokkal. Az azonban igenis elvárható végkifejlet lehetett volna húsz évvel a rendszerváltás után, hogy a nemzeti megbékélés jegyében az ország két fele legyen képes ismét egy nyelvet beszélni: a magánmúltak, a magánmitológiák szimbólumai a maguk teljességében legyenek jelen a köztereken, kiegészítve egymást, közös mondandót fogalmazva meg, de anélkül, hogy az egyik megpróbálná maga alá gyűrni a másikat.

Az a tény azonban, hogy a frissen felállt parlament első munkanapján Pokorni Zoltán képviselő, a turulállító kerület fideszes polgármestere időszerűnek tartott beterjeszteni egy törvénymódosítási javaslatot, amely egyszerűen a szabályok átírásával adna örökbérletet a szobormadárnak a budai Hegyvidéken, mutatja: megegyezésről szó sem lehet. Mivel a fővárosi kerületek szoborállítási és szoborbontási lendületének eddig határt szabott a törvényben rögzített fővárosi kontroll, immár fel sem merül, hogy a „Lenin sincs”-re a „turul se legyen” kínálkozzék kompromiszszumos válaszként. A turul mögött kétharmad van – és ha ezt kimutatni nincs más lehetőség, hát törvényt kell módosítani. Az új regula birtokában pedig minden városrész irányítója ugyanolyan hatalmat kap majd a kezébe, mint az eddigi szerencsések: mondjuk a Rajk-féle ötvenhatos emlékművet elbontató veszprémi polgármester, vagy az a kétszáznál is több településvezető, aki a millennium évében Szent Istvánokkal és Széchenyikkel pöttyözte tele ezeregyszáz éves hazánkat.

Magyarországon persze a rendszerváltásoknak már-már megszokott kísérőjelensége a szoborváltó hevület. Cseréltek itt már Kossuthot a Parlament előtt, uralkodókat a Hősök terén, zeneszerzőket az Opera tetején, aztán szovjet emlékművet kopjafára, Lenint Szent Istvánra. Gyakorlott szemű honi utazó valamely településre érve egy gyors főtéri szobormustra után akár a közgyűlési többséget is bizton azonosítja. Hogy ebből nehezen lesz kiút, azt már akkor lehetett sejteni, amikor az évtized közepén a Fidesz fölvetette: a balliberális kormány által tervezett, pesti ’56-os emlékműre válaszul időszerű lenne egy jobbos szobrot is állítani. Átellenben, Budán. S bár ezt a tervet akkor fölülírta valami – hogy a józan ész-e vagy a pénzhiány, senki sem tudja –, lett helyette turul. Most pedig készül a turultörvény. Elmondhatjuk: valóban új rendszerváltás kapujához érkeztünk. Szoborfronton mindenképp.