Amikor 1910 májusában először megjelent az idén 100 éves szegedi napilap, a Délmagyarország, az akkor 118 ezer lakost számláló város már további három napilapot is eltartott. Lengyel András „gondolkodástörténész” szerint az újság legfényesebb korszaka 1923 és 1938 közé esett. Nemcsak a legjobb vidéki napilap volt, hanem állta az összehasonlítást a korabeli fővárosi lapokkal is. Vezető munkatársa volt azokban az években Móra Ferenc és Juhász Gyula. A lap centenáriumi mellékletében Lengyel András kiemelte: a laptulajdonos, Pásztor József eredetileg maga is újságíró volt, és szakmai igényességét a profitmaximalizálás és a politikai buktatók ellenére is megtartotta.

Voltak sötétebb korszakok is: például az 1950-es évek elején olyan félelemben szerkesztették a lapot, hogy – a későbbi szerkesztőségi legenda szerint –a korabeli politikai korrektség határait nem pontosan érzékelve, óvatosságból még Tótkomlós nevét is Szlovákkomlósnak írták.

Lengyel András, illetve Péter László irodalomtörténész szerint a lap második kiemelkedő korszaka az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek végéig tartott. F. Nagy István és Sz. Simon István főszerkesztők nevéhez kapcsolódott az az időszak. (Abban az időben tanulta meg a szakmát a lapot néhány hónapja irányító Sulyok Erzsébet főszerkesztő-helyettes is.) A Délmagyarország vasárnapi melléklete színvonalában helyismereti folyóirattal ért fel – emlékezett vissza Péter László, aki 1945-től több évtizeden át volt állandó szerzője az újságnak, bár sok szegedi értelmiségihez hasonlóan a rendszerváltozás óta inkább csak az olvasói levelek között kap megjelenési lehetőséget.

A „literátus újságírás” személyi utánpótlását az 1920-as évektől biztosította a szegedi egyetem, különösen a bölcsészkar. Ma is sok tehetséges fiatal dolgozik a szerkesztőségben, ahol hosszú évtizedeken át az újságíró és az újságcikk volt a legfontosabb. A jelenleg a Daily Mail-médiabirodalomhoz tartozó, százéves Délmagyarország tablóképén több mint száz munkatárs mosolyog a kamerába – köztük sok hirdetésszervező, marketinges, informatikus, lapterjesztő. A centenáriumi mellékletben Kóti Zoltán, a jelenlegi kiadóigazgató arról beszél, hogy a hirdetés nemcsak reklám, hanem komoly információtartalmat is hordoz. A százéves múlt a megyei hirdetési pia con „komoly termékelőnyt”, „imázs előnyt” jelent, igaz, igyekeznek is a „legköltséghatékonyabb, ügyfélbarát megoldásokat” nyújtani érte.

Szajbély Mihály irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem Kommunikációs és Médiatudományi Tanszékének profeszszora úgy nyilatkozott a lapról: olvasóként tanúja volt, míg a lap eljutott „a pártbizottsági tudósítástól a bulvársztoriig”. A megyei napilapok monopolhelyzetére utalva a profeszszor úgy fogalmaz: „a semmi fölpumpálását” feleslegesnek tartja egy olyan lap esetében, amelynek garantált az olvasótábora.

Az Újszászi Ilona által szerkesztett centenáriumi mellékletben jut egy-két bekezdés a lap mai munkatársainak is. Szabó Imre, a lap Makóról tudósító újságírója ars poeticának is beillő mondattal zárja szösszenetnyi szövegét: újságot írni talán mégis érdemes.