A bankár egy darabig türelmesen hallgatta a fecsegésünket, de amikor egyikünk száját elhagyta az a mondat, hogy „a polgármester otthon legalább egymilliárd forintot rejteget”, látványosan megcsóválta a fejét, megköszörülte a torkát, és ezzel mindannyiunkat csendre intett. Miután minden szem rá szegeződött, a bankár mosolyogva körbenézett, s azt mondta:

– Ti teljesen hülyék vagytok. Azt se tudjátok, milyen módszerrel kell lefizetni egy politikust. Akkor miért pofáztok összevissza?

Ez azért hatott.

Behúztuk a nyakunkat, mert be kellett látnunk, hogy az ilyesféle kenőpénzes tranzakciókban mégiscsak egy igazi bankár a legilletékesebb, nem egy bölcsész végzettségű, azaz gyakorlatiasnak és életrevalónak csöppet sem nevezhető, léha firkásztársaság.

– Miért, szerinted hogyan kell lefizetni egy politikust? –kérdeztem tőle, és nem mertem elővenni a jegyzetfüzetemet (ahogy máskor szoktam, ha motívumra lelek), mert féltem, hogy elriasztom a vadat. A bankár nagyot kortyolt a söréből, és így válaszolt:

– Először is felejtsétek el ezt a sok marhaságot az otthon eldugott milliókról, a pénzzel degeszre tömött, titokban átadott aktatáskákról meg a tíz- és húszezresekkel telepakolt hátizsákokról.

– Na és a nokiásdobozok? –kérdezte harciasan valaki, mire a bankár elnyomott egy ásítást:

– Menjél már, én profikról beszélek. Pitiánerekkel szóba se állok. A bankban már meszsziről kiszúrom őket, mert magabiztosak és nagyszájúak. A profi azonban öreg róka, aki óvatos, lassú és gyanakvó, mert tudja, hogy nagy a tét.

Nem akartam, hogy vakvágányra fusson a beszélgetés, ezért így sürgettem:

– De mit csináljak, mondd, ha van százmillió forintom, és le akarom fizetni vele a polgármestert?

– Először is nem neked van százmilliód, hanem neki – emelte föl figyelmeztetően az ujját. – Ő felügyel a helyi közpénzek, pályázati források és bankhitelek fölött, ő mondja meg, hogy az önkormányzattal melyik cég üzletelhet, és melyik nem. Ha bekerülsz a bizalom körébe, akkor a polgármester előbb-utóbb összehoz neked egy többmilliárdos építkezést, amiből te visszajuttatsz neki meg a pártjának százmilliót.

– Jó, jó, de hogyan adom oda a pénzt? – türelmetlenkedtem.

– Nem adod oda neki –dünnyögte.

– Tessék? – néztem rá csodálkozva.

– Hiába akarnád odaadni neki a pénzt, egy profi nem fogadná el – magyarázta. – Kockáztassa, hogy te titokban felvételt csinálsz az átadásról, s később megzsarolod? Ugyan.

Ráadásul mit csinálna egy polgármester százmillió forinttal? Ő maga bankba nem teheti, mert nyoma marad. Otthon nem tarthat ennyi pénzt, mert aludni sem tudna az idegességtől. Másrészt a forintot érdemes valutára váltani. Egy polgármester hogyan váltana át százmilliót feltűnés nélkül? Ismerek ugyan strómanokat, akik jutalékért több tízmilliós öszszegeket váltogatnak át apránként euróra, de százmilliót egyetlen profi sem adna stróman kezébe. Ha igen, akkor pitiáner, és le fog bukni.

– Tehát mi a megoldás? –kérdeztük izgatottan.

– Olyan egyszerű – sóhajtott a bankár. – Elmegy a polgármester magánútra Svájcba, ott nyit egy privát bankszámlát, amelynek adatait a bank soha, de soha nem fogja kiadni. Majd a polgármester a számlaszámot egy közvetítőn keresztül eljuttatja neked. A többi a te dolgod, nem az övé. Ő nem fog helyetted idegeskedni, pénzt rejtegetni, ide-oda szállítani, váltogatni. Fizesd be a pénzt te magad az ő számlájára Svájcban. De azt tanácsolom, hogy repülővel, vonattal, autóbusszal ne menjél, és semmilyen körülmények között ne utalj. Az a legbiztonságosabb, ha a teljes összeget készpénzben, autóval viszed ki Svájcba, és közben imádkozol a jóistenhez.

– Imádkozni? Azt meg miért? – hördültem föl, mire a bankár csúfondárosan rám nézett, és fölnevetett.

– Hogy útközben nehogy karambolozz, te marha.