„Kontrollálhatatlan lett a viselkedése. Ha elment otthonról, bezárt a házba, elvitte a telefont, az irataimat, a pénzemet, hogy senkivel ne tudjak találkozni, beszélni. Napi szinten mentek a balhék, egy idő után már az sem számított, hogy a gyerekek is látják. Végül egy titkos, védett otthonba mentem a gyerekekkel. Még egy titoktartási szerződést is aláírtam, hogy senkinek nem mondom el, hogy hol van a ház. Az ismerőseink meg voltak döbbenve, szerintük mi álompár voltunk. Kifelé végig jópofiztunk, belül meg maga volt a pokol.”

Egy krízisotthonban élő – iskolázott, nem szegény – nő beszámolója arról, hogyan menekült egy úgynevezett védett házba több év bántalmazás után. Hozzá hasonlóan 2009-ben 1448 bántalmazott fordult a regionális kríziskezelő hálózat intézményeihez, ahova a családon belüli erőszak áldozatai menekülhetnek. Közülük 420 édesanya és három apa, akik a gyerekeikkel menekültek, 82 egyedülálló nő és 11 férfi. A legijesztőbb adat azonban, hogy 921 gyereknek is menekülnie kellett.

– Tragédia, hogy folyamatosan nő a bántalmazott gyerekek száma. 2005-ben még csak körülbelül négyszáz ilyen eset volt – mondta Ádámné Dunai Irén,a szociális minisztérium főosztályvezető-helyettese. Tavaly a 7–13 éves gyerekek voltak a legtöbben a menekülők között, korábbi években inkább a legkisebbekkel, a három év alattiakkal kértek segítséget az anyák.

Kassai Tamás, a Baleseti Központ Gyermektraumatológiájának főorvosa hozzátette: becsléseik szerint naponta körülbelül nyolc gyereket bántalmaznak és havonta egyet agyonvernek a családtagjai. 2008-ban kilenc négyévesnél fiatalabb gyereket vertek halálra otthonában. A főorvos kiemelte: ez nemcsak a családok, hanem az egész társadalom diszfunkcióját mutatja. Tavaly már teljes családok kértek segítséget a krízisközpontoktól: tizenegy olyan eset volt, ahol az egész családot zaklatták, zsarolták, ezért mindanynyian menedéket kértek. Egy év alatt 56 ezren kértek segítséget telefonon, a hívók 78 százaléka volt nő, a legtöbben Budapestről telefonáltak. A krízisközpontokba is Pest megyéből érkeztek a legtöbben, de nem azért, mert itt a legrosszabb a helyzet. Éppen ellenkezőleg: Ádámné Dunai Irén szerint a fővárosban és környékén az emberek sokkal tájékozottabbak és több szakember áll rendelkezésükre.

Tavaly korábban nem tapasztalt problémák nehezítették a központok dolgát: ilyen például, hogy egyes iskolák nem hajlandók fogadni azokat a gyerekeket, akik a krízisellátásból jönnek. A segítséget kérők között nőtt a pszichiátriai betegek és a bántalmazott idősek száma, csakhogy a központokban dolgozók nem erre vannak kiképezve. Szintén nehézséget jelent, hogy az agresszív szülő láthatási jogáról nem a központokban döntenek, így előfordul, hogy a családhoz kell engedniük azt, aki elől elmenekültek.

A központok kihasználtsága százszázalékos volt, de akadt olyan hely is, ahol közel kétszáz százalék. – Ha kell, a nappaliban vagy a játszószobában helyezik el a menekülőket, de senkit nem küldenek el helyhiány miatt – hangsúlyozta az osztályvezető-helyettes. A bántalmazottak harmada kapott helyet később átmeneti otthonban, ahol egy-másfél évig maradhatnak. A bántalmazókhoz visszatérőknek (az esetek 20-30 százalékában ugyanis visszamennek az áldozatok) menekülési tervet készítenek, ha újra el kell hagyniuk az otthonukat. Távoltartást mindössze nyolc esetben rendeltek el a bántalmazó ellen. Gyulai Attila, az Érdi Rendőrkapitányság főhadnagya a 2009-ben hatályba lépett távoltartásról azt mondta: szerinte kapkodva született, eleinte a rendőrök nem is tudták, hogy mit és hogyan kell tenniük. Érden eddig mindössze egy esetben indítványozták.

A főosztályvezető-helyettes kiemelte: a krízisközpontok önmagukban nem elegendők. A probléma kezeléséhez együtt kellene működniük az úgynevezett jelzőrendszer tagjainak: orvosoknak, gyermekvédelmi szakembereknek, rendőröknek, bíróknak, szociális munkásoknak. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy nem mindenhol érzik egyformán fontosnak a kérdést. Ádámné Dunai Irén elmondta, hogy a háziorvosok, védőnők egyre segítőkészebbek, de a kórházi orvosokkal egyelőre nem sikerült együttműködni, pedig a jogszabályok szerint nekik is minden esetben jelenteniük kéne, ha családon belüli erőszakra gyanakszanak. – A rendőrséggel javul az együttműködés, de a kistelepüléseken élő rendőrök körében nem egy esetben előfordul, hogy a helyi rendőr ivócimborája a bántalmazónak. Ugyanakkor sok rendőr viselkedésén érezhető, hogy részt vettek a témával foglalkozó tanfolyamon, ismerik ezt a fajta bűncselekményt – hangsúlyozta. Egyre nagyobb figyelmet fordítanak a problémára a polgármesteri hivatalok és a jegyzők is, de a bíróságokat szerinte sok esetben még mindig áldozathibáztató magatartás jellemzi.

Galajda Ágnes, a Fővárosi Bíróság munkatársa szerint a távoltartási törvény eddigi formájában nem felelt meg a családon belüli erőszak kezelésére. Előfordult, hogy egy januári esemény miatt nyáron kellett döntenie arról, hogy elrendeli-e a távoltartást 30 napra. A bíróságok áldozathibáztató szemléletéről azt mondta: az igazságszolgáltatásban különválik a polgári és büntetőbíráskodás, a továbbképzés pedig önkéntes. – Úgy kerülnek bírói pozícióba emberek, hogy nem ismerték meg ezeket a jelenségeket. Ezért fordulhat elő, hogy a bíró első kérdése az, hogy az áldozat miért nem hagyta ott a bántalmazót, ezért kerülhetnek elő más áldozathibáztató felvetések is. Hangsúlyozta: minden bűncselekménytípusnál előfordul, hogy valaki nem mond igazat, de olyan mértékben, mint a családon belüli erőszakos ügyeknél, soha nem kérdőjelezik meg az áldozatok állításait.

Anyaotthonban, biztonságban