Magyar paradicsomként csak ilyet kapni, legyen fürtös, dobozos, bármilyen, csak ez van hiperben, kisközértben, zöldségesnél, piacon, mindenhol. Egy-két kistermelő kockáztat meg szezonban, eldugott piacsarkokban, biopiacokon másfélét, magánnyomozóval kell kerestetni.

Magyar almát is vettem, meg magyar eper is volt, magyar retek, magyar fokhagyma. Így első blikkre valami szimpatikus patriotizmusként is értékelhetnénk ezt a spontán zöldségmarketinget, az ország büszke a zöldségeire, igen ám, de a magyarként árult zöldek és gyümölcsök tízből kilencszer ugyanolyan silány minőségűek, mint a filléres gagyiimport. A magyar paradicsom inkább már antimárka, és a magyar almával sem jártam jobban: ízetlen szemét volt az is.

Akkor miféle patriotizmus ez? Csak úgy lejáratjuk, előre megfontoltan, nyereségvágyból a magyar jelzőt? Mert ha a magyar paradicsom, a magyar alma, a magyar retek átalában pocsék, akkor a magyar mivel egyenlő ebben a képletben?

Büszkén feszít a nemzetiszín szalag a húsárukon is: nitrites, inas, savanyú szalámi – de magyar. Agyon-antibiotikumozott, halízű sertésgyári karaj – de magyar. Növekedési hormonokkal kezelt, szabad eget sosem látott, saját fajtársaiból készített péppel és halliszttel táplált csirke: nagyon magyar. (Sőt szinte kötelezően még „tanyasi” is. Persze nyilván egy Kecel melletti tanyán ragasztották át a lejárt szlovák szavatossági címkét.)

És akkor még csak ezután jönnek a szándékos csalások: a magyar földet sosem érintett vecsési káposztáról, a Makón átcsomagolt kínai hagymáról, a Brazíliából érkezett kalocsai paprikáról.

Jó, ez utóbbi ügyek egyszerűen kezelhetők: büntetőjogi eszközökkel. De vajon hogyan lehetne megakadályozni, hogy a tényleg Magyarországon termelt pocsék árukat a „magyar” márkanévvel próbálják eladni? Nyilván sehogy, a megoldás csak az lehet, hogy ha a magyar fogyasztó nem hagyja átverni magát, ha megköveteli a minőséget, nem lehet megvezetni egy nemzetiszín logóval. A „magyar” nem jó. Hanem jó ez a termelő, amaz a termőhely. (És magyar.) Már ha lennének hiteles márkák és eredetvédelmi rendszerek. Hogy tényleg csak az írhassa rá az árujára, hogy „jó magyar paradicsom”, aki tényleg jó magyar paradicsomot termel.

Az élelmiszer legfontosabb minősége az íz. Ez az elem egyszerűen évek óta nem jelenik meg az élelmiszerpiac minősítési rendszereiben. Az élelmiszer-minőség ma baktériumszámot jelent, állat-egészségügyi és növényvédelmi előírásokról szóló papírokat, a valódi minőséget, a megfelelő ízt, a termőhely adottságait nem ellenőrzi senki. Minek? Csak tönkretennék ilyesmikkel az üzletet.

Sírunk itt, hogy a szlovákok visszaélnek a Tokaj névvel? Hát teljes joggal sírunk, tényleg ártanak annak, amit a magyar tokajiak évek óta építenek. Jószerével az egyetlen élelmiszer-ipari ágazat a borászat, ahol működik többé-kevésbé elfogadható (de még korántsem elég szigorú és minőségorientált) eredetvédelmi rendszer. Előrébb is tart a magyar borászat minőségben majd minden más ágazatnál.

(És azért jegyezzük meg, hogy nem kell a határon túlra menni, hogy a tokaji hírnevét romboló aljasságot találjunk: kóstoljuk csak meg, milyen kimért tokaji borokat árulnak nyaranta a város forgalmas utcáin, vagy az állami pénzen fölvásárolt szőlőből készült olcsó aszúkat az áruházakból.) És ahogy a szlovákok a tokajival, úgy – vagy még durvábban – élünk vissza mi is egy rakás élelmiszernévvel, csak a sajtoknál lehetne találni egy tucatot, az ipari gumimozzarellával kezdhetnénk. Kiváló magyar termék.

Az élelmiszer-termelés és -kereskedelem alapproblémái népszerű politikai témák. Általában persze csupán pénzről, a támogatások ide-oda tologatásáról folyik a vita. A jobboldal a patrióta fogyasztói magatartást tartja kívánatosnak, a magyar termelő állami védelmét. A zöldek mániája a helyi kistermelés, a bio, az öko. A legfontosabb dologról, az ízről, a valódi minőségről véletlenül sem esik szó.

Magyar áruk bevásárlóközpontba