Ezen érdek és küldetés felismerésében pedig a munkáspárt jár az élen. Annál igazibb, lényegibb, valóságosabb magyar a magyar, minél helyesebben ismeri fel a magyarság érdekeit és történelmi küldetését. Ezen érdek és küldetés felismerésében pedig a „nemzeti” pártok járnak az élen. Minél következetesebben és minél radikálisabban „nemzeti” (avagy munkás-) egy párt, annál idegenebb tőle a demokrácia, a népuralom. Azok a radikális pártok hirdetik a leghangosabban, hogy a nép nevében beszélnek, akik a legtávolabb vannak attól a lehetőségtől, hogy a nép felhatalmazza őket a kormányzásra. Mutatis mutandis így van ez a munkáspártokkal is.

Ha a népnek igaza lehetne, vagy tévedhetne, akkor a parlamentáris demokráciának nem volna semmi értelme. Minek szavazzon a nép, ha úgyis leszavazza saját érdekét, és minek szavazzon, ha úgyis tudjuk, ki képviseli őt autentikusan? A parlamentáris demokráciának az a feltételezés ad értelmet, hogy nincs autentikus népi tudat, népi gondolat, mert a nép vegyes és változékony. Különbözőképpen gondolkodó és nem gondolkodó egyedekből és csoportokból áll, mindig megosztott és mindig másképp, más módon, más arányok szerint. A szabadon választott parlamentek is ilyenek, a megosztottság tükrözésére szolgálnak. Az egység demonstrációjára használt parlamenteket nem választják szabadon. A szabad nép vegyes nép, a népi egység fikcióját csak a diktatúra képes fenntartani.

A nép vegyességének és változékonyságának tapasztalati ténye a nép-nemzeti népszemlélet keretében feldolgozhatatlan, ezért ez a szemléletmód súlyos tudathasadással és identitászavarral jár. A „nemzeti” politikus tudni véli, mi a nemzeti gondolat, mit akar a magyar, s látja, hogy a tapasztalati magyar többnyire mást gondol és mást akar. Mindenfélét. Minél inkább tudni véli a „nemzeti” politikus, mitől magyar a magyar s mitől magyar ő, annál kevésbé tudja, ki magyar és ki ő. Ezért frusztrált lesz, s tisztogatni akar a nyilvánosságban, a sajtóban, a művészetben, az iskolában, az elitben, a parlamentben, a gazdaságban, s nem tud megbékülni a demokráciával, amely a „nemzeti” erőkkel egyenjogúvá és esélyegyenlővé teszi a „nem-nemzetieket”, és amely nem rendeli a tapasztalati magyarságot az autentikus magyarság alá.

„TUDOM JÓL, HOGY MI KAMIKAZE KORMÁNY VAGYUNK!” – Mit is jelent az első szabadon választtott kormány fejének, Antall Józsefnek ez az emlékezetes kijelentése? Azt, hogy a nép szükségképpen elveti a nehéz történelmi helyzetben az ő érdekében cselekvő kormányt. Aki azt teszi, ami a népnek távlatosan jó, pillanatnyilag pedig rossz, az a néptől ne várjon semmi jót. A realista politikus ezzel számol, adottnak veszi, hogy a nép rövidlát.

1994-ben a „kamikaze kormány” (hiába adta fel a „kamikaze” gazdaságpolitikát, hiába vetette el a sokkterápiát, hiába engedte újra felduzzadni az államadósságot, hiába késlekedett a privatizációval, hiába ment bele a földkárpótlásba), legalább akkorát bukott, mint a mostani, sőt. A legnagyobb kormánypárt, az MDF 11 százalékot ért el, koalíciós partnereivel, a kereszténydemokratákkal és az „egyesült kisgazdákkal” együtt jutottak a 20 százalék közelébe, épp mint most az MSZP. Akkor írta Csermely Péter a Pesti Hírlapban, hogy „Az ország lakossága bebizonyította: nem érdemli meg a szabadságot. Nem tud vele mit kezdeni… Magyarország polgárai elfordultak az érdemi politikától, felhagytak a gondolkodás luxusával.”

2004-ben a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt Orbán Viktor kijelentette, hogy „minden becsületes magyarnak igennel kell szavaznia”. És a mögötte álló tábor valóban így is értékelte a népszavazást, melyen mindössze másfél millió állampolgár szavazott „becsületes magyarként”, a magyarok négyötöde Orbán felfogása szerint becstelen, rossz magyarnak bizonyult. „A vasárnapi népszavazást sokan népszámlálásnak minősítették, mondván, kiderül, hány magyar él még a Csonkaországban. Kiderült. Másfél millió...” – írta a Demokrata. Bencsik András szerint „A magyar népesség alapvetően a homo kádáricus alfajához tartozik. Erre a speciesre a tudósok szerint az alábbi tulajdonságok a jellemzők: gyáva, önző, irigy, lusta, kicsinyes, sunyi, hazudós.” A „jobboldali” sajtó a magyarság „bendősovinizmusát” átkozta.

Azután jött a 2008-as „szociális népszavazás”, melynek eredményét a rövid távú anyagi érdekek legalább annyira befolyásolták, mint az 1994-es választásokét és a 2004-es népszavazásét. A „szociális népszavazás” másnapján Semjén Zsolt azt zengte az Országgyűlésben, hogy „Önnek nem Orbán Viktorral vagy az ellenzékkel van vitája, hanem a néppel… Gyurcsány úr, kit érdekel, hogy Ön egyetért a nép akaratával vagy nem ért egyet?” Ennek az engedezésnek pedig nyilván csak akkor van értelme, ha Semjén urat sem érdekelte 1994-ben, 2002-ben, 2004-ben, 2006-ban, hogy egyetért-e „a nép akaratával”, vagy sem.

A minapi választások után nemcsak az derült ki, hogy a nép mennyire egységes, hanem – a Heti Válasz szerkesztőségi cikkéből (A rettenetes kétharmad, április 29.) – még az is, hogy kik azok, akik sokat hivatkoznak a démoszra, ám mégis lebecsülik őt: a szocialisták, ki más?

A LEGELEMIBB TAPASZTALATUNK a népakarat hatalmas és állandó hullámzása. Ha a kedves olvasó megnézi, miként változtak a jelentősebb pártok választási és közvélemény-kutatási eredményei, látni fogja, hogy húsz év alatt öt párt ingázott már a milliós és a százezres nagyságrend között. Az ötből három (az MDF, az SZDSZ és az FKGP) elhullott, és egy sincs közöttük, mely ne lett volna kicsi, mielőtt nagy lett, vagy ne lett volna nagy, mielőtt kicsi lett. Nincs egy sem, amely az elmúlt csekély két évtizedet ugyanabban a nagyságrendben töltötte volna el, a nép viszonya valamennyihez alapvetően megváltozott így, vagy úgy, ekkor, vagy akkor. A nép kegye a szerencsénél is forgandóbb. Egyetlen kormánykoalíció volt, de egyetlen kormányfő sem, mely négyéves kormányzás után meg tudta volna tartani a többségét, és olyan kormányt sem láttunk a rendszerváltás óta, melynek ne kellett volna nélkülöznie a ciklusa jelentős részében (a közvélemény-kutatások szerint) a többség támogatását.

BALGA, AKI NEM VESZI TUDOMÁSUL, hogy a kétharmad kétharmad. És ugyanilyen balga, aki elfelejti, hogy a kétharmad egyharmad. Ha nem is tökéletes, de abszolút legitim, konszenzussal alkotott és fenntartott szabályrendszer szerint nyerte el a Fidesz–KDNP pártszövetség a mandátumok kétharmadát, aki ezt megkérdőjelezi, nem demokrata. Aki viszont a társadalmi tények ismeretében kívánja tárgyalni a közügyeket és vezetni az országot, az nem fecseg egységes népi akaratról, hanem azzal számol, hogy van a felnőtt társadalomnak három nagyjából egyenlő része. Az egyik a Fidesz–KDNP-re szavazott, a másik másra, a harmadik meg senkire. Mindhárom harmadról tudjuk, hogy heterogén, de leginkább persze az ellenzéki szavazótáborról, mely egymástól a lehető legtávolabb álló pártok szavazóiból áll. Akkora többség sosem volt és most sincs, ami valóban a nép többsége lett volna.

A TÁRSADALOMBAN PERSZE a különböző igények, érdekek és értékek súlya nem változik olyan gyorsan, mint a pártok támogatottsága. Jelentős részben azonos reményeket, várakozásokat kapcsolgatnak a választók különböző pártokhoz. Különböző ellenzékeknek hiszik el, hogy megkerülhető, ami megkerülhetetlen, összeegyeztethető, ami összeegyeztethetetlen, megvalósítható, ami megvalósíthatatlan.

A győztes mindig túlértékeli győzelmének jelentőségét, túlértelmezi a jelentését, túlreméli időbeli érvényét, s szeretné megállítani a Föld forgását, a történelem folyását győzelme pillanatában. Mindez azonban a „nép-nemzeti” erők esetében együtt jár a hatalom védelmének és a végre „önmagára talált” nép védelmének az azonosításával. Erre az azonosításra pedig rá lehet építeni a demokrácia lebontásának az ideo lógiáját. A néphatalom korlátozása a nép önvédelme. Ezt sok változatban ismerjük.

A népnek szava nincs, csak tolla, amivel kizárólag x-eket lehet írni. A nép nem tudja megmondani, mire hatalmaz fel, csak azt, hogy kit (mit). A nép csupán akarata megváltoztatásának mértékével fejezheti ki, mennyire felelt meg a népakaratnak, amit a felhatalmazásával tettek. Ezért a nép felhatalmazásával sok mindent lehet tenni, csak azt nem, ami a népet akaratának változtatásában gátolja. A győzelem túlértékelése akkor válik igazán veszélyessé, amikor a népakarat felhatalmazását kiterjesztik a népakarat jövőbeni közvetlen, vagy közvetett korlátozására. És ez teljesen független a felhatalmazás mértékétől, mert olyan felhatalmazás nincs, ami ne korlátozódna a következő ciklusra, s amely a néphatalom szűkítésére hatalmazna fel.

Minden szabadon választott kormánynak kötelessége gondoskodnia arról, hogy éppoly szabadon, éppolyan korrekt feltételekkel lehessen őt leváltani, vagy újraválasztani, amilyen szabadon megválasztották. A néphatalom korlátozására, a nyilvánosság, a versenyegyenlőség, az ellenzék, a sajtó, a szabadságjogok korlátozására, a végrehajtó hatalom ellenőrzését szolgáló intézmények függetlenségének korlátozására senki nem kapott felhatalmazást a néptől, mint ahogy nem is kért és nem is kérhetett.

A győztesek nem győznek gúnyolódni azokon, akik félnek tőlük. De az az igazság, hogy félni csak az ő félelmüktől kell. Mert éppen annyi okuk van a demokratikus politikai verseny korlátozására, amennyire rettegnek annak kimenetelétől. Amennyire nem bíznak a népben és önmagukban, kormányzásuk sikerében és a nép ítélőképességében.