Nem kellene esetleg zakót venni? – kísért egy kósza gondolat szerda reggel, végtére is ünnepi eseménnyel kezdem a napot a Marriott Hotelben. Utána viszont tüntetésre megyek a Bakáts térre, oda már biztos nem kell. Bízzuk talán ezt az időjárás-jelentésre, állok tanácstalanul a szoba közepén, miközben a feleségem arról érdeklődik, este sokáig maradok-e.

– Nem tudom – próbálom felidézni a naptár bejegyzéseit –, ma sok ilyen izé lesz. Szociális szerda van. A szálló előtt megpróbálom kisimítani az enyhén szamárfüles meghívót, amelyet a világ legnagyobb „erőforrás-közvetítő” hálózataként emlegetett United Way magyarországi szervezete küldött. A levélben arról esik szó, hogy a General Electric alapítványa 165 ezer dollárral, 33 millió forintos adománnyal segít több száz, a válság által sújtott magyar családnak. A hall szőnyege minden lépésnél besüpped a lábam alatt, a különterem előtt elegáns öltözékű urak sorakoznak, angol szöveg hallatszik mindenfelől. Mégiscsak kellett volna az a zakó, motoszkál bennem a gondolat, miközben leülök a fehér abrosszal borított, kerek asztalhoz, és egy csillogó mellényes férfi kávét tölt a csészémbe.

A téma és a fényűző körülmények közötti ellentmondást Czirják László, a United Way Magyarország kuratóriumi elnöke azzal oldja fel, hogy a szálloda ingyen bocsátotta rendelkezésre a helyiséget. Majd rátérünk arra, hogy az adomány nagy részét két elismert karitatív szervezet, a Vöröskereszt és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat juttatja el a rászorulóknak, a pénz egy kisebb részét pedig négy budapesti családsegítő központ használja fel.

Habsburg György, a magyarországi Vöröskereszt elnöke azt mondja, a válság kitörése óta Mongóliától Portugáliáig 52 országban tesznek egyre nagyobb erőfeszítéseket a bajbajutottak megsegítéséért, Spanyolországban például már naponta hatszázezer ember napi étkeztetését látják el. Magyarországon közben fokozatosan lehetetleníti el körülményeiket, hogy megszűnt az adományok utáni adókedvezmény, a természetbeni adományok után pedig áfát is kell fizetni. A General Electric adományából rájuk jutó 40 ezer dollárból hetven észak-magyarországi család lecsúszását és otthonvesztését akadályozzák meg.

Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke arról beszél, a támogatásból kiterjesztik a múlt évben kísérleti jelleggel indított adósságkezelő programjukat, melynek során érintett családok kilábalását erre kiképzett segítők támogatják. Néha egyszerű tanácsok jelentik a hathatós megoldást. Egy kilátástalan helyzetűnek tűnő család esetében például elég volt, hogy a gyerek évet halasztott a főiskolán és dolgozni ment, míg munkanélkülivé vált szülei másik állást találtak maguknak. Ez a megoldás persze a családban senkinek nem jutott eszébe, kellett hozzá a kívülálló, a máltai tanácsadó.

– Ezt a problémát mindenki csak számokkal írja le, családokról és sorsokról soha nem esik szó – mondja Vecsei Miklós. – Ha erre van szükség, be fogjuk bizonyítani, hogy az otthonok megőrzése és a családok egyben tartása a legolcsóbb megoldás. Az otthonukat vesztő emberek szállását, étkezését a hajléktalanokat ellátó intézményeken keresztül az államnak kell megfizetnie.

És ha már a számoknál tartunk, ő is mond két adatot: újabb 175 ezerrel nőtt a nem fizető adósok banki nyilvántartása. Ma már 825 ezer olyan adós van, aki huzamosabb ideje nem törleszti hitelét.

A számítógép képernyőjén emlékeztető felirat villog: visszahívást ígértem Kreffly Gábornak, a miskolci hajléktalangondozó központ igazgatójának. Múlt pénteken azzal keresett meg, hogy egy hetvenéves nénit szerdán lakoltat ki a végrehajtó. „Ilyet még nem láttam” – mondta a telefonba Kreffly Gábor, ami azért nyom nagy súllyal latban, mert az általa irányított intézményekben naponta háromszáz nincstelen, otthontalan, nyomorult ember fordul meg, köztük orvosi papírral rendelkező pszichiátriai betegek, modern kori rabszolgaságot megjárt, a nyugdíjukért hónapokon át fogva tartott szerencsétlenek és ki tudja, még ki mindenki.

A néniről annyit tudni, hogy 2008-ban 200 ezer forint személyi kölcsönt vettek fel a gyermekei, de nem banktól, hanem egy pénzintézeti vállalkozástól. A tartozás rövid idő alatt másfél milliósra nőtt, ezt egyenlítették ki a lakásra felvett hárommilliós jelzáloghitelből, amit ugyancsak nem fizettek. A család három tagja készül a kilakoltatásra, két héttel ezelőtt szállást kértek a Vöröskereszt fizetős átmeneti szállóján. A hetvenéves mamáról egy szót sem szóltak, egyszerűen otthagyták a kidobásra ítélt bútorok között. „Hová tegyek most egy idős, beteg asszonyt?” – háborog Kreffly Gábor, én pedig visszanyelem a reflexből feltoluló szavakat, hogy nem féltelek, oldottatok már meg ennél nehezebb ügyeket is...

Valószínű ugyanezt mondja neki a mentős is, amikor a kórházból elbocsátott hajléktalant leteszi a Vöröskereszt küszöbére, ahogy a rendőrjárőr is ezzel csönget be, amikor a Tiszai pályaudvarról kikíséri a váróteremből kidobott embereket. Inkább azt kérdezem, hogyan lehet kilakoltatás, ha egyszer június elejéig meghosszabbították a végrehajtási moratóriumot. De lehet, hogy azt csak a végrehajtói kamara tagjai tartják be, az ügyek nagy részét viszont privát adósságkezelő cégek bonyolítják.

– Nem jelentkezett még a végrehajtó – mondja Kreffly Gábor a telefonban. – Két napja dolgozik az ügyön a jogászunk meg a családsegítő iroda fél stábja, erre a néni makacsolta meg magát. Mire szereztünk neki helyet egy idősotthonban, bezárkózott, nem adta ide a papírjait.

Délután kettőkor a Bakáts téren húsz-egynéhányan gyülekeznek, a hajléktalan és nem hajléktalan aktivistákat tömörítő, A város mindenkié elnevezésű civil szervezet két család miatt tüntet a ferencvárosi önkormányzatnál. Az egyik egy beteg kisgyermekkel beköltözött egy üresen álló bérlakásba, ott-tartózkodásukat hónapok óta sikertelenül próbálják legalizálni, szeretnének szerződést kötni, lakbért fizetni. Azzal utasították el kérelmüket, hogy ezerszáz lakásigénylő vár megoldást a hivataltól, nem részesíthetik előnyben az önkényes foglalókat. A másik család vásárolta a lakást, majd miután munkanélküliek lettek, a bank mondta fel szerződésüket. Mindkettőre kilakoltatás vár.

– Egy pizzasütőnél dolgoztam, amikor belázasodott a kislány, mondtam, délután nem tudok bemenni – meséli Sz. Nikoletta lecsúszásuk nem túl hosszú történetét. – A főnököm azt mondta, döntsem el, mi a fontosabb, a munka vagy a gyerek. Azóta nem találtam másik munkát. A férjem konyhai kisegítő, havi tíz-tizenöt napot dolgozik. A huszonnyolcezer forintos törlesztőrészletünk 37 ezerre, majd 42-re nőtt. Hétmilliót kellene egy összegben kifizetni, hogy megtarthassuk a lakást.

Vojtonovszki Bálint aktivista rövid beszédet mond, majd héliumos léggömbökre kötött papírfigurákat engednek a magasba, hogy mutassák: ilyen könnyen szállnak el az eladósodott családok. Néhány léggömb fennakad a faágakon. A járókelők unott arccal kerülik ki a csoportot. Közben egy kalapban aprópénzt gyűjtenek az önkormányzatnak, hogy legyen valami kezdőtőke a bérlakásállomány növeléséhez, ez utóbbit viszont a demonstrálókhoz kijövő titkárságvezető nem veszi át. Akkor elfagyizzuk, mondja az Erdősné „Csurika” néven bemutatkozó, hajléktalan aktivista. „Ennyi, kész vagyunk?” – kérdi egy gyűrött arcú férfi, aki mostanáig szótlanul fogta „a lakhatás alapvető emberi jog” feliratú molinót a háttérben. Vojtonovszki Bálint bólint, igen, mára ennyi.

Távozóban felhívom Kreffly Gábort, mi újság a hetvenéves nénivel. Azt mondja, telefonált a végrehajtó, és péntekig adott haladékot az asszonynak, hogy ürítse ki a lakást.

Ilyen könnyen szállnak el az eladósodott családok is