Vakon járó tűzoltók
Tizenkilenc évvel ezelőtt, fiatal tűzoltóként Erdélyi István elvesztette társait egy füsttel borított oroszlányi pincében. A sűrű füstben maga elé nyújtott kezét sem látta. Idősebb kollégái tanácsát felidézve négykézlábra állt, mert lent ritkább a füst, majd hason kúszva indult el abba az irányba, amerre a falat sejtette. Útközben megtalálta a tömlőt, azt követve kijutott az épületből. Szerencsésen végződött kalandja később, immár budapesti tűzoltóként is többször eszébe jutott.
Előjöttek az emlékek, amikor egy temetőtűz helyszínén kollégája kialudt lámpával egy kihantolt sírgödörbe esett, vagy amikor egy füsttel borított moziépületben egy tűzoltó aknába zuhant. 2001-ben akkor már irodában dolgozó tűzoltóként fogyatékos emberek menekítési terveit tekintette át. A vakok iskolájában tartott gyakorlat során megdöbbenve figyelte, milyen gyorsan rohannak le a lépcsőn, mennyire pontosan tájékozódnak a nem látó gyerekek.
Az érdekes információk azután évekre feledésbe merültek, mígnem egy megrendítő tragédia újra felszínre nem hozta őket. 2006. augusztus 8-án a Műegyetem K épületének pincéjében három tűzoltó eltévedt, és a levegőpalack kiürülése után életét veszítette a sűrű füstben. Erdélyi őrnagy újra töprengeni kezdett a régi kérdésen: mit tehet a tűzoltó, ha adott körülmények között vakon kell tájékozódnia. A megoldáshoz végül egy véletlen találkozás is hozzásegítette, a metrón megismerkedett egy nem látó nővel, aki csodálatraméltó magabiztossággal közlekedett a legnagyobb forgalomban is.
Az új ismereteket egy pályázatra írott tanulmányban foglalta össze, az anyaggyűjtés során pedig a vakok iskolájában a tájékozódás új módszereivel ismerkedett. Letakart szemmel gyakorolta, hogyan kell megállapítani különböző hangforrások irányát és távolságát. Fejben készített térkép alapján próbált útvonalakat bejárni, és perszemindezt úgy, hogy a lépcsőkkel, folyosókkal és számos egyéb akadállyal nehezített terepen egy pillanatra se veszítse el az egyensúlyát.
Az oktatók olyan, fejleszthető képességekre is felhívták a figyelmét, mint a tömegárnyék észlelése, vagy a megtett távolság becslése izomérzékelés alapján. A tanulmány benyújtása után megkezdődött a tűzoltók számára hasznosítható tananyag kidolgozása. Ebben a munkában Somorjai Ágnes, Veress Éva, Fehér Zsigmond, a vakok iskolájának oktatói, valamint Könynyű László, Lebanov Attila, Bokor Miklós, Szerencsés Ádám és Erdélyi István tűzoltók vettek részt.
– A kedvezőtlen látási viszonyok közötti közlekedés eddig is része volt a kiképzésnek, és számos tájékozódást segítő eszköz is rendelkezésünkre áll – mondja Könnyű László tűzoltó százados. – A hőkamerától a világító tömlőkötélig sorolhatnánk a hasznos eszközöket, csakhogy a kötél elszakadhat, a kamera tönkremehet, a jelzőfény kialudhat sötétben. A kifejlesztett és begyakorlott készségek viszont akkor is segítségünkre lehetnek, amikor már semmi másra nem számíthatunk.
Az első, harmincórás tréning végén sajátos tesztet tartottak, ennek során tapasztalt, kemény bevetéseken helytállt tűzoltók ugyanazt a feladatot hajtották végre letakart szemmel, mint az új kiképzésen átesett, ám kevés bevetésen részt vett fiatal kollégájuk. Kiderült, hogy a fiatal tűzoltó ugyanolyan gyorsan és magabiztosan mozog a sötétben, mint azok, akik tíz év alatt, számos éles helyzetben kerültek már hasonló körülmények közé.
– A következő feladat a tűzoltókat betanító kiképzők felkészítése lesz – mondja Erdélyi őrnagy. – Az új ismereteket a régi tananyag kiegészítésének szántuk, ezért is lepett meg bennünket, hogy máris kilenc országból érdeklődnek az iránt, hogyan tanítjuk meg vakon közlekedni a budapesti tűzoltókat.
