De mivel tovább erősködtem, hát kinyögtek néhány dolgot: majális, a nyár kezdete, sör-virsli, nyitnak a strandok, szabadnap, s hogy végre elkezdenek vetkőzni a nők. Lássuk be, egyik sem túlzottan baloldali érték.

Lehet, hogy mindez generációs probléma. A mai harmincasok, negyvenesek, ha visszasírnak is valamit, akkor az a kötelező felvonulás vékonyka közösségi élménye. A buli. Ha viszont belegondolunk, hogy ezt milyen társadalmi-politikai környezet kényszerítette ki, már savanyodik a nosztalgia. Én, az ünnepi kordonban állva Erdélyben, egy kicsit erősebb diktatúrában, mindig is arra gondoltam, hogy egyszer majd az lesz az igazi szabadság, ha május elsején nem csinálunk semmit. Addig maradok ágyban, amíg csak lehet, elmegyek apámmal horgászni, és nem érdekel senki és semmi.

Ez meg is történt. Most már lenne időm gondolni az ipari forradalomra, sztrájkra és szakszervezetekre, a munkára, mint alapvető jogra. S arra is, hogy mindez tényleg megérdemelne egy ünnepet, mégsem megy igazán. Egyrészt, mert azóta is látom, hogy hiába tökéletes az eszme, ha végrehajtói bármikor készek elkoptatni ilyen-olyan rövid távú célokért. Másrészt, hogyan is beszélhetnénk ma szolidaritásról, hogy ne villanjon az eszünkbe a nokiás doboz? Hogyan beszéljünk az elesettek védelméről, ha arra folyton a korrupció árnya vetül?

Valahol egészen máshol kellene keresgélni. Talán az irodalomban. Az Édes Annát, József Attilát vagy a Puszták népét olvasva az ember nem teheti meg, hogy ne legyen baloldali. (Ahogy Márait olvasva is rögtön polgárrá válik: értékekkel, világos célokkal, eszmeiséggel.) Tar Sándor is többet tudott a rendszerváltás veszteseiről, a leszakadottakról, mint akármelyik politikus.

Ha van új kezdet, valahol itt lehet. S hogy mindebből hogyan lesz aktualitás, politikai stratégia, ünnepi hangulat? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a betűkben még hiszek, és abban, hogy mindez még él a hétköznapi gesztusokban. Tarral, Kosztolányival, József Attilával még lehet ünnepelni. Jó kis társaság. Ők valahogy nem hagyták kompromittálódni azt, amiben hittek. Így ők maguk sem devalválódtak az idők során.

Szóval, hűtsük be a sört, és vegyük elő a rövidnadrágot. Örüljünk neki, hogy március 15-én sem a szabadság hiánya, a fojtogató függőség miatt fő a fejünk, mert már nem ez a probléma. Március 8-án sem kell már gyöngyöző homlokkal aggódni a nők egyenjogúságáért. S bár mélyponton van a munkanélküliség, a II. Internacionálé, amelynek képviselői rögzítették, és jeles nap köré szervezték a munkások követeléseit, ma minden bizonnyal elégedetten csettintenének.

Jobbítani, persze, még mindig van mit, de ma már inkább csak ironikusan énekli az ember a Nyolc óra munkát. Sokan tettek azért, hogy ez a mostani nemtörődömség eluralkodhasson rajtunk. Talán ennek belátása is közelebb vihet egy centivel ahhoz, hogy a baloldaliság mégsem irodalmi délibáb. De ennél többre momentán kár lenne számítani.