HÁT NEM ENNEK KELLETT TÖRTÉNNIE a szocialista párttal? Kisemberek politikai hajlékának tűnt a kilencvenes évek elején, de az elmúlt nyolc évben már nemcsak arról mondott le, hogy újrafogalmazza lényegét és feladatát, hanem arra sem riadt fel, ha valamely tagja a hatalom bástyájától védettnek gondolva magát, durván megsértette a szocializmus eszméjét. Azt, amiért Frankel Leó és Kunfi Zsigmond, Demény Pál és József Attila vagy még különösebben Bibó István küzdött, s amiért életét adta Szilágyi József és Losonczy Géza és Angyal István.

Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde szándékában is, tartalmában is szükséges és helyénvaló szó volt. S bár mindvégig csupán kárhoztatást és gyalázkodást idézett az egykori miniszterelnök fejére, tettértékűnek bizonyult. Morális súlya messze fölülmúlja az ellene uszulók össznépivé stilizált gyűlölködését. És persze mindazt, ami félbemaradt, ami csak ígérgetés vagy ködszurkálás lett, becsődölt reform vagy infantilis közéleti szépelgés volt. Ki tudja, mi lett volna, ha Gyurcsány – mint Göncz Árpád 1992. október 23-án – fegyelmezetten és szkeptikusan búcsút int a parlamenten kívül és belül őt susárlóknak. Bizonnyal nem égett volna össze nevével pártja jó néhány előkelőségének hitványsága. S nincs ez az apokaliptikus finálé sem, az edelényi polgármester megdicsőülésével, kinek függetlenségén csak az ég tudja, ki őrködött odaadóbban: a fideszes vagy a jobbikos, vagy a szocialista rivális? S bár tudjuk, e kéj is sekély, a harag fészket rak a szívemben: vajon lesz-e olyan idő, amelyben valaki igazságot szolgáltat Horváth Aladárnak és a többi meggyötört, létében fenyegetett és megszomorított magyar cigánynak, aki többet akar annál, mint hogy jogát ne sértsék meg, s kiváltképp azok ne, kiket az állam annak őrzésére rendelt. Hiszen abban semmi vigasztaló nincs, hogy aki a másik – a nyomorék, a cigány, a gyüttment, a meleg, a zsidó, a hajléktalan, a liberális vagy Gyurcsány – méltóságát semmibe veszi, önnön méltatlanságát demonstrálja. Túl sokáig, 35 éven át voltam hazámban a kádárizmus világi és klerikális haszonélvezői által szegregált, hogy mosolyogva tűrném a magukat nemzeti és szocialista ihletettségű „közembernek” tartók eszement politikai szinkretizmusát.

Csalog Zsolt, Solt Ottilia, Bossányi Kati, Szabó Miklós, Eörsi István halott. Ki üvölti bele a sok kába és léha fülébe: „ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!” A szenynyes zöld ár a kertek alól a Kossuth térig zúdult. Pedig 1992 szeptemberében azért vonultunk az utcára, hogy elejét vegyük rabló és gyilkos indulatok szalonképessé tételének, frusztrált és szerencsétlen emberek hordává züllesztésének.

A fasiszták, nácik, nyilasok azok, amik. Sem a Medgyessy-, sem a Gyurcsány-, sem a Bajnai-kormány nem tudott olyan gazdasági és társadalmi viszonyokat teremteni, melyek között a szélsőjobboldali gyűlölet ne kapott volna lángra. És arra sem voltak képesek, hogy érvényt szerezzenek a törvénynek. A turul és a gárda messze túlmutat önmagán: jelei annak, hogy ez a társadalom mindennemű erkölcsében elerőtlenedett. Lehet persze a népet is okolni ezért, de idegenkedem attól, hogy a profán tömegre hárítsam a politikai osztály konkrét felelősségét.

Húsz éve figyelem a mindenkori hatalom viszonyulását Nagy Imre emlékéhez. Az Antall, Boross, Csurka, Orbán nevével jelölhető konzervatív, narodnyik és újnyilas magatartás, mely hol feszeng, hol kozmetikáz, hol átkozódik, még magyarázható is, hiszen a forradalom miniszterelnöke haláláig megtörhetetlenül ragaszkodott kommunista és internacionalista eszményeihez. Horn Gyulának pillája sem rebbent, úgy fogadtatott el 1996-ban Mécs Imrével közösen beterjesztett törvényjavaslatunk Nagy Imre történelmi jelentőségű életének és halálának megörökítéséről. 2006-ban Gyurcsány Ferenc érzelmileg messze túlteljesítette azt, amit a szituációs politikai érdek megkívánt. De nincs kétség, mindig újra hamisítanak. Így marad Nagy Imre magányos nemzeti hős, akihez némelyek jobboldalira hangolt szabadságharcos mitológiájukat kötik, mások az ifjúsága bűneiből megtért bölcs államférfit szólaltatják meg, megint mások a végsőkig kommunista forradalmárt, s persze van, aki szerint a moszkovita padlássepregető csak méltó büntetését kapta. A hajdani MSZMP siralmas maradéka meg őrzi tovább a hazaáruló ellenforradalmár történelemhamisító mítoszát.

Egyszer tán megírja valaki, hogy e mindennapi érdekektől szutykos, pszeudohistorikus ügyben milyen szerepet játszottak az emigráns túlélők Párizstól New Yorkig, a Terror Háza és az 56-os Intézet, az OSA és a Politikatörténeti Intézet. Ami nyilvánvaló: az elmúlt húsz évben az MSZP vezetői közül senkiben sem merült fel, hogy a Nagy Imre és sorstársai képviselte emberi és politikai ethoszt a párt történeti és etikai fundamentumává tegye. Nyilatkozatok születtek, szobrok, emléktáblák állíttattak, utcát és teret, a Parlamentben termet is neveztek el Nagy Imréről és ’56 hőseiről. De mindmáig nem akadt olyan politikai tömörülés, mely e nem könnyű, ellentmondásoktól, tévedésektől, sőt bűnöktől is terhelt örökséget magára vette volna. A szocialista párt úgy került háromszor is viszsza a hatalom Édenébe, hogy „eredendő bűnét”, a Nagy Imre-örökséggel kapcsolatos kétarcúságát még csak be sem vallotta. Voltak néhányan egykori KISZ- és párttikárok, ilyen-olyan tisztségek hordozói, akik a velem való személyes beszélgetésekben jelét adták annak, amit bűnbánatnak mond az egyházi köznyelv. Talán mégsem volt hiábavaló közöttük létem. Nincs kollektív bűnösség, és nincs kollektív üdvösség sem. Nyomorult dolog, hogy a balliberális kormányok történelmi és morális igényéből nem futotta többre, mint az újfajta nemzeti mítosz ünneplésére. Akinek turul kell, legyen neki, akinek Trianon búsítja szívét, kapja meg kegyelete kiélésének kellékeit, Wass Albertet és árpádsávos zászlót. Egyik irányba dübörögnek a motorosok, a másikba menetelnek az „életesek” vagy a Charta hívei. Virágzik minden fű, fa és gyom. A felszín gügyög és csillog, de mitől szocialista a szocialista párt?

Bíztam abban, hogy ötven évvel a forradalom és Nagy Imre halála után eszméi örökösei nem csupán történelmi illusztrációt csinálnak emlékezetéből, hanem a közélet normájává teszik azt. Naiv voltam. Bukásom így szükségszerű. És nem az történt, hogy másfajta politikai erkölcs jött létre. Nem jött létre semmi. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki erkölcs nélkül való lett volna. Még csak azt sem, hogy rossz erkölcsű. De azt igen, hogy e közösséghez tartozás jó íze odalett, és a személyes tartás a közösséget már nem igazolta.

A korrupciónak nevezett köztörvényes bűnök sem jégverésként szakadtak e politikai tábor nyakába. Törpe lelkű ember az, ki azzal áltatja magát, hogy e bűn nem az egész hazai közélet fertelmessége. Áthat ez minden pártot, s lényegéhez tartozik, hogy megkísért mindenkit, kit anya szült. Bizony, e nagy tömegben tartását vesztett és kollektív bűnelkövetésre sarkallt nép fiai és leányai közül került ki az a politikai elit, amelyet a bírvágy, a nyerészkedés és az önzés normaszegésre bírt.

„MINDENNEK RENDELT IDEJE VAN” – írja a Prédikátor (3,1). Az idő – az éppen adott –és az is, ami végbemegy benne, nem végzet. Mi döntünk arról, mihez kezdünk vele. A történetnek, ami 1994-ben az első balliberális kormány regnálásával kezdődött, vége van. Akkor is vége lenne, ha kevesebb hitványság és szégyen tapadna hozzá. Ezért azokat a közösségeket, testületeket is felelősség terheli, amelyek elmulasztották számon kérni a mihaszna politikacsinálókat, amelyek akár szemérmességből, akár cinkosságból, sunyítottak. Most majd új tahók, erőszakos és műveletlen technokraták mondják a magukét –a nép nevében. Ám ha megcselekszik az ország javára mindazt, amit ezért-azért elmulasztottunk, ki kárhoztatná őket? Csak a mű számít.

Ideje van a vesztésnek is (Préd. 3,6). Hamarosan kiderül, mi tévők lesznek a szocialisták súlyos veszteségükkel. Ha van éltünk még, az éppen a kritikus újat akarással veszi majd kezdetét. A kisemberek nyomorúsága izgat most is, a halálra válóké, akiknek meg kell tanulniuk veszíteni, a bukásból újra felállni, s ha kell, alulmaradni. Nagy művészet ez. A vesztés fájdalommal jár. Szenvedve éljük meg a hiányt, s ebben a magunk elővételezett elmúlását is. De aki megértette, hogy sorsunk végső és kikerülhetetlen eseménye, hogy elveszítjük önmagunkat, akkor sem esik kétségbe, ha most éppen a vesztés ideje van. Megérti, micsoda szabadság van abban, ha a másikért kényszer és számítás nélkül odaadja azt, amire annak szüksége van. Ha kell, az életét is.