Kérek egy kis limbót!
Sildes sapkás férfi érkezik, a biciklijét majdnem az ajtóban teszi le.
– Száztízest, Pista bácsi? – kérdi a kocsmáros, mire az bólint, s elveszi a felé nyújtott poharat. Később újabb két vendég jelenik meg a helyiségben, munkásruhában: az egyik kis limbót kér, a másik ugyanabból nagyot. Még meghökkenni sincs időm a különös szavakon, amikor feltűnik az ajtóban egy idősebb úriember, borostásan, kopott zakóban, s azt mondja: –Töltsél ki, Csabikám, két kabócát, az egyik nekem lesz, a másik meg a szomszédnak!
Belemélyedek a kávémba, hátha akkor kevésbé látszik az arcomon a zavar, amiért szót sem értek az itteni diskurzusból. Falun nőttem fel, nem is túl messze innen, mégis ismeretlennek tűnő szavak sorjáznak a fülemben. Ám az értetlenségem csak fokozódik a következő fél órában, amikor újabb helybéliek lepik el az ivót, s a következő szavak kíséretében koppintják fémhúszasaikat a pultra.
– Egy hajléktalant, Csabikám, a barátomnak meg egy sivatagit!
– A slaugosból adjál, az a múltkor is bevált!
– Van-e még abból a szalmából?
– Ötvenlépésest nekem, a barátomnak meg csövest!
A kocsma megtelik, mindenki kortyolgat. Visszaviszem az üres kávéspoharat, s a pultostól kérdem, milyen különlegességeket isznak itt a helyiek. Széles vigyorra nyílik a szája, majd úgy kezd el magyarázni, hogy szavait lehetőleg mindenki jól hallja.
Érzem, ahogy szinte egy emberként lélegzik a törzsközönség.
– Pista bácsi ugye száztízest kért: ennyi forintba kerül itt a nagyfröccs. A kis limbó egy deci vörösbor két deci kólával, a nagy limbó meg ennek a fordítottja. A kabóca nem más, mint három cent pálinka. A hajléktalan, a slaugos, a sivatagi, a szalma, az ötvenes meg a csöves nagyjából ugyanazt jelenti: a legolcsóbb bort, aminek decije negyven forint – fejezi be az okításomat.
– A féldecis pálinkát vagy konyakot kifelejtette: azt hogy hívják? – találok magamnak némi kapaszkodót ebben a bábeli világban, remélve, hogy a „feles” itteni neve nem tűnik majd számomra annyira idegennek.
Hirtelen elnémul mindenki.
– Arra nem mondunk semmit – mondja a csendet megtörve a zakós, borostás öregúr, aki hozzáteszi: –Nekünk olyanra már régóta nem telik.
