Németországban tavaly a szociáldemokraták csak 23 százalékot kaptak a választásokon. Soha ilyen keveset. Csaknem ötmillió embert veszítettek. Pedig nem került nyilvánosságra titkos pártelnöki beszéd, nem mértek képviselőjükre nyolc és fél év börtönbüntetést, nem adtak el háztömböket bagóért, és arról sem tudunk, hogy kizárólag nekik lett volna hasznuk a brutálisan ráfizetéses közösségi közlekedésből. De voltak kemény (nagykoalíciós) reformjaik és volt (van) világválság, amelynek során az a párt, amelyet erre tart a történelem, nem tudott segíteni a rászorulók hirtelen nagyra nőtt tömegén. Hát faképnél hagyták. A példával azt szeretném jelezni, hogy több probléma van itt, mint azt a szocialisták most egymásra szegezett tekintettel látják. De most még mintha nem a helyzettel szeretnének szembenézni, hanem egymással. Mindenki mond valamit, amit más kihívásnak foghat fel, majd a következő fordulat persze az egységről szól. Pedig veszélyesebb helyzetben van a parlamenti baloldal, mint látszik. Lendvai Ildikó azt mondja: „matematikai értelemben átmentünk a tű fokán. Most jön a neheze. Hogy politikai és erkölcsi értelemben is átmenjünk a tű fokán.” Csakhogy a tű fokán, a bibliai hasonlat szerint sem lehet átmenni – legfeljebb a teve után. Ahogy neki, úgy sikerülhet bárki másnak. A tűvel varrni kell, dolgozni.

Az MSZP-t leváltották a hatalomból, de ettől még nem váltópárt. Vagy az lesz, vagy leváltják e pozícióból is. Ez a tét. A Fidesz már bebizonyította, hogy létezik ilyen: politikusok egy nem túl nagy, de tehetséges társasága otthagy csapot-papot (na jó, papot nem), és elfoglal egy elhagyott politikai térfelet. Úgy is odaértek, hogy a világ másik feléről indultak. Megtörténhet ez a baloldalon is. Baloldal ugyanis lesz, akármennyire is szeretne Orbán egy kapura játszani. Csak a tézis-antitézis logikában működik a valódi politika, és ehhez nehéz más fogalmi és intézményi kereteket kitalálni, mint amelyek e kultúrkörben évszázadok óta működnek. Az tipikusan nem az egypártrendszer.

A kérdés az, ki veheti fel a baloldali pozíciót. Ezt eldöntheti, hogy képes-e baloldali módon megoldani a szocialista párt a belső konfliktusát. Összes értékét szintetizálva, egymás lehetőségeit közössé téve.

A jobboldal bizonyos szinten előnyben van: a rend képlete egyszerű. Erő és rátermettség kérdése az érvényesítése. Jóval kockázatosabb vállalkozás azt elérni, hogy a szabadság szülje a rendet. Egy párt önmagában, civil világ nélkül nem is oldhatja meg. Ha egy ország úgy érzi, túlcsordul a liberalizmustól, nem kér egy ideig liberális pártot. Ha úgy éli meg a változásokat, hogy nemzeti létében, erejében, büszkeségében korlátozzák, azt a politikát választja, amely ebben segítséget ígér. Jobbra lép. S ha akad közeg, csapat, amely felismeri, kik szorulnak a leginkább segítégre, s milyenre – a nőktől a gyerekeken át a szegényeken keresztül a cigányokig, fiatal diplomásokig, művészekig –, ezzel meg is találja a közeget, amely visszaigazolhatja. A szocialisták a kormányzóképességen kívül e tekintetben okoztak csalódást. Igaz, szétdúlták az utcáról, majd népszavazással a második ciklusukat, igaz, a válság végképp rájuk lépett, de akkor is. Bizonyítaniuk kell, hogy képesek segíteni a bajban. Legelőször önmagukon.