Aki a demokrácia barátja, félti ezt a félelmet, nem kíván megszabadulni tőle. Aki meg kíván szabadulni tőle, nem a demokrácia barátja. E félelemtől való megszabadulást ígérte Orbán Viktor a győzelem mámoros éjszakáján: „nem fogjuk engedni, hogy még egyszer visszatérjenek”, mármint „a magánhatalmat építő politika napjai”, azaz politikai ellenfelei, a nemzeti összefogás ellenfelei, akiknek a rendszerét megdöntötte a Fideszre szavazó forradalmi nép, hogy megalapítsa az új rendszert, a nemzeti összefogásét.

Orbán 1999-ben Bécsben leszögezte, hogy a rendszerváltás nem 1989-ben volt, amikor a diktatúra alkotmányát átírták a polgári demokrácia alapokmányává, hanem 1990-ben, amikor az első szabad választáson megbukott a kommunista utódpárt Pozsgay Imrével az élén. Most kiderült, hogy rendszert váltani nem is lehet, csak buktatni, a buktatás meg egészen mostanáig elhúzódott. A régi rendszerben kormányzott tehát Antall József, Orbán Viktor, azokat fogadta be a NATO és az Európai Unió. Hogy lehet ez? Úgy, hogy Orbán rendszeralkotó fantáziájában egylényegűvé vált a kommunista diktatúra és a parlamentáris demokrácia, miután mindkettőben „magánhatalom épült”. Ezzel a rendszerváltás, akár 1989-ben volt, akár 1990-ben, el is vesztette rendszerváltó jellegét. Helyükbe lépett a nemzeti összefogás rendszere, és ez most már így is marad mindétiglen, mert nem engedjük, hogy másképp légyen.

Nemzeti összefogásra mindenki mindenféle ügyben hivatkozik, okkal vagy oktalanul, reggel, délben, este. Ámde a nemzeti összefogás mint politikai rendszer és a politikai versengés alternatívája – ez bizony már komoly dolog. A Horthy-korszak amúgy is „Egységes” és legyőzhetetlen állampártját Gömbös Gyula keresztelte át a Nemzeti Egység Pártjává 1932-ben, amikor az olasz fasiszta állam mintájára megpróbálta kiépíteni nálunk is a politikai versengéstől végképp megszabadított korporatív államrendszert.

„Szövetségi politika, nemzeti egység” – ezzel a címmel adták ki 1981-ben Kádár János beszédeit. Hiszen ez akkor is kulcsfogalom volt, Kádárék azt hirdették: az MSZMP szövetségi politikája megteremtette a nemzet egységét, biztonságát, rendjét, jólétét, nyugalmát, és ez a nemzeti közmegegyezés sokkal termékenyebb, mint az állandó zajos, manipulált, megosztó politikai versengés a nyugati világban, a folytonos félelem a politikai változások lehetőségétől. „Egyszer kell majd nyernünk, de akkor nagyon” – mondta Orbán Tusnádfürdőn, 2007-ben. Vajon miért nem szeretne többször nyerni?Miért csak egyszer? Azért, mert, ha nagyon, akkor az örökre elég. Életünk tanítómestere, a történelem azt meséli, hogy „a nemzeti összefogás rendszere” olyan, amiben a versengés már pusztán formalitás. Amiben szabadságjogból, választójogból és egyáltalán mindenféle jogból és szabadságból annyi jut a polgárnak, amennyi nem veszélyezteti a nemzet egységét kifejező párt hatalmát.

Sajnos nem tudjuk megerősíteni az új rendszer híveinek biztonságérzetét. Nem Orbán szándékait, hanem a lehetőségeit illetően vannak kétségeink. Mert a magyar szavazófülkében lebonyolított forradalommal ugyan sok mindent meg lehet dönteni, de Európát és a világtörténelmet nem nagyon.